Töredékek az összeomlásról I.

A jelenlegi társadalmi gazdasági és természeti folyamatok iránya jó előre érzékelhető volt. Aki figyelt, pontosan tudhatta, mi vár ránk a közeljövőben. E téren azonban a lehetőségeink fokozatosan romlottak. Jelenleg biztos előre jelzéseket néhány napon belülre adhatunk. A tényleges időtáv, amit előre-hátra lát ma az ember 5-6 nap, esetleg egy hét. Orwell, aki még hitt az emberek emlékezetében, azt feltételezte, a múltbéli tudósításokat utólag kell a jelen hazugságaihoz igazítani, s az újságokat visszamenőleg át kell írni. Nos, erre nem volt szükség. Semmiképp sem tudományos, és nem reprezentatív felmérésem szerint két-három évvel a magyar gazdaság orosz piacról történő kivonulása után az emberek nagy része már nem tudta, melyik kormánynak köszönhetjük, illetve ki volt az a politikus (előbb pénzügyminiszter, de az orosz piacok feladása idején már miniszterelnök-helyettes), aki bejelentette: a nemzetközi valuta alap nem támogathatja tovább az Oroszország felé irányuló kereskedelmünk deficitjét, így ki kell vonulnunk arról a piacról. Természetesen az emberek nagy része azzal sem volt tisztában, melyik párt tette ezt velük. De ez végül is részletkérdés, csupán vakságunkat jellemzi. Az emberiség nem csupán előrelátását veszítette el, hátra sem látunk. Létünk teljesen bizonytalanná vált.

Ilyen körülmények között a válság és a belőle fakadó az összeomlás lehetősége állandóan érzékelhető. És épp ez az állandóság ad lehetőséget kibúvókra. Az összeomlás rémképe itt kísért, de itt kísértett tegnap is, sőt húsz éve is, sőt még régebben, és lám, a világ megy tovább. Egyre rosszabb ugyan, de mégis, ha alaposabban körülnézünk, ha bátran támaszkodunk a „médiára”, az egész nem több, múló „rosszullétnél”, a pánik pedig hiányos ismereteinkből fakad. Hisz nem tudhatunk mindent, nem láthatjuk, mennyi tartalékkal rendelkezik még a rendszer, hogy az olajat kiváltó, de az „olajlobby” által gondosan rejtegetett „szupertechnológiákról” ne is beszéljünk. Bátran kijelenthetjük tehát: összeomlás tehát nincs, és nem is lesz. — E gondolat maga két apróságban gyökerezik. Egyfelől tisztázatlan maga a fogalom, másfelől nem érjük és nem is érthetjük az ide vezető folyamatok időléptékét, hisz az messze túl van az általunk belátható 5-6 napon. Kicsit úgy vagyunk a jelen helyzettel, mint a hangyaleső tölcsérébe tévedt rovar. A tölcsér mélyéről csábító illatfelhő árad. Ha ezzel együtt a veszélyt is érzékelnénk, nem közelítenénk, de a lejtő biztonságosnak tűnik. És a biztonság illúziója meg is marad egészen addig a pontig, ahonnan már nincs visszatérés. A hangya meg tesz két kört a tölcsér peremén, miközben az ígéretes pont felé halad, s csak a harmadik kör után döbben rá, nem tud visszajutni. De akkor már későn. Út akkor már csak a tölcsér alján leselkedő végzet felé vezet.

Ha meg akarjuk érteni, hányadik körnél is járunk, józan eszünket kellene használni. Talán ez a legnehezebb, mégis úgy érzem, ez az egyetlen járható út. A történelmünk tanulmányozása során figyeltem fel e lehetőségre, s biztattam is sokakat, ha nem értenek valamit, ha kétségeiket támadnak, ne az előadónak, a tanárnak, a tudományos embereknek higgyenek, hanem használják bátran a fejüket. Feledkezzenek el a forrásokról, a tananyagról, feledkezzenek el mindenről, helyezzék magukat az adott környezetbe, és nézzék meg, hogyan döntenénk. A történelem ugyanis nem elvont tudományos kép, hanem az egykor volt mindennapok valósága. Példának okáért, ha egy hadvezér a leírások szerint több nappal az ellenség előtt érkezik egy területre, maga jelöli ki a csatateret, és elsőként helyezi el a csapatait, nem feltétlenül a csatamezőként szolgáló sík egyik sarkába vonul. Sokkal inkább a közepén elhelyezkedő dombot szállja meg. Ezt – a tényleges leírásokkal ellentétben – számtalan gondolatkísérlet igazolta. Ilyenkor az ember eldöntheti, a forrásoknak hisz, vagy a józan eszének. Hasonló példát ír Padányi Viktor, aki szerint az állatnak, embereknek akkor is ennie kell, ha erről nem tesznek említést a korabeli források.

Ha az ember nem hagyja, hogy mások – médiák, hírforrások, hírmagyarázók, szót-szóra mondó tudományos emberek stb. gondolkodjanak helyette, pontosan tudnia kell, mit is várhat saját magától. Tudnia kell, az agya tőle függetlenül is modellezi a valóságot, csak az a kérdés, hogyan. E. S. Gardner írja valahol (talán „A morcos lány esete” c. művében), hogy az emberi agy hihetetlen adatmennyiséget tud tárolni, de nem képes felismerni az ezek közötti összefüggést. Talán így is van, magam azonban gyakorta tapasztalom az ellenkezőjét, az agyunk akár felületi, akár lényegi hasonlóságok alapján képes rendszerezni a felmerülő adatokat. Legjobb példája ennek a bevásárló fogas, amikor az ember készít egy tízes listát, majd megkéri – mondjuk a feleségét, készítse el ő is a saját listáját. Ezt követően felolvastatja a másik listát, és az ott szereplő elemeket összeveti az általa írtakkal. Legyen példának okáért az első szereplő nála egy láda, az asszonynál pedig liszt. Ebben az esetben elképzeljük, amint a lisztet beletettük a ládába. Az agyunk – akár korlátlan ideig – meg tudja őrizni e kapcsolatot. A megérzések, a „dézsa bú”, a gondolatolvasás és számtalan megmagyarázhatatlan parátlan, és parajelenség mögött ott húzódik e képességünk. A magam részéről valami hasonlót szeretnék segítségül hívni, amikor a modern történelem egy hasonló összeomlását hozom fel példának.

A Római Birodalom összeomlása – bár ezt kevesen tudják, és sokan vitatnák – valamikor az időszámításunk körül kezdődik, talán éppen Jézus születésével, de mindenképp a kereszténység színrelépése körüli időkben, hátterében a Földközi-tenger medencéjének kifosztása és Észak-Afrika korábban búzatermő vidékeinek elterméktelenedése áll. Akit e kérdés érdekel, olvassa el David Attenborough: „Az első édenkert: a Földközi-tenger világa és az ember” c. írását. Távolról nézve a folyamatot teljesen világos, hogy a birodalom összeomlása e pillanatban vert gyökeret. Róma fokozatosan pusztította maga körül a világot, de amikor idáig jutott, a korábbi módszerei csődöt mondtak, új berendezkedésre volt szüksége. Új eszközöket kellett felvonultatni a természet elleni háborújában. Ezek a mozzanatok vezetnek a császárkorhoz, és az európai terjeszkedéshez. A bukás ekkor már borítékolható, ám előttünk áll a fénykor, és több mint háromszáz évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a birodalom kettészakadását látva a történészek felismerhessék: az út bár még nem értük el a csúcsot szakadékhoz vezet.

Róma napjainkig tartó reneszánszában ez a pont az első világégést (így pontos, mert az a háború nem ért véget, a mai napig tart) követő gazdasági világválság volt. Az út innen még elég hosszú ideig, ha nem is háromszáz évig felfelé vezet. Az újabb fordulatot, a birodalom kettéválást itt a hidegháború vége jelenti, de köthetjük ugyanezt szeptember 11-hez is. A világhoz, és főként az egymáshoz való viszonyunk gyökeres fordulatot vesz ezekben az években. Mindezt nagyon jól példázza a magyar rendszerváltás. Vakságunk többé már nem csak a múltra, és a jövőre terjed, a jelent is érinti. 2003-ban felmérést végeztünk a Tisza mentén. Az adatainkat az érintett megyékben nem hitte senki. Mert a városban élőknek fogalmuk sem volt, mi is zajlik vidéken, arról végképp nem, hogyan is érinti őket. Akkoriban egyes településeken nem lehetett öregségi indexet mérni. Ez a szám az öregek és a fiatalok arányát jeleníti meg, de ahol nem volt egyetlen fiatalkorú sem, ott nem volt mit összehasonlítani. A vidéki Magyarország leszakadása, ha tetszik összeomlása napjainkra befejeződött. Az ország kettészakadt. Szó sincs arról, hogy épp erős hajótesttel futnánk az idő végtelen óceánján. Magyarország szerencsétlenebb helyzetben van, mint a Titanic volt a jéghegynek ütközéskor. És ezt sajnos a mai napig nem vesszük észre.

A római birodalom példájánál maradva Attila áll most Róma falai előtt. A vég tehát közel, de még mindig lehet némi idő hátra. Ha valaha lesznek még történészek, a 2010-es évet a népvándorláskor nagy hadjárataihoz hasonlítják majd, melyek alapjaiban rengetik meg a birodalmat. Valahogy úgy, ahogy azt a végelszámolás c. szösszenetben jeleztük.

Ha most valaki komolyan veszi mindazt, amit elmondtunk, leírtunk, meg kell állnia. Nem szabad tovább előre rohannunk. Ha az ember zsákutcába jutott, minél hamarabb veszi észre ezt, s fordul vissza, annál jobban jár. Meg kell tehát állnunk, és el kell gondolkodnunk, hová is jutottunk. Valahogy úgy, ahogy Micimackó tette, amikor eltévedtek a ködben. Bármilyen buta gondolat elég ahhoz, hogy az ember kizökkenjen a megszokott kerékvágásból. Történetünkben Nyuszi, Malacka, és Micimackó hosszas bolyongás után mindig ugyanabba a gödörbe tért vissza, ahonnan elindult. De mielőtt folytatnánk, olvassuk el Karinthy Frigyes tolmácsolásában mi is történt a ködben e három jó baráttal:

"- A dolog úgy áll - vallotta be végre Nyuszi -, hogy mi bizony valahol eltévedtünk.

Egy árokban pihentek, fenn az Erdőben. Micimackó már unta az árkot, gondolta, ez valahogy úgyse jó így, mert akármerre indultak, mindig ugyanabba az árokba értek vissza. Valahányszor feltűnt előttük a ködben, Nyuszi mindig diadalmasan kiáltotta: "No, végre tudom, hol vagyunk!" Ilyenkor Micimackó is szomorúan megjegyezte: "Hiszen én is tudom." Akart is valamit mondani, de nem jutott más eszébe, csak annyi, hogy "SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG!" Igaz, kicsit ostobának tetszett az ilyesmi, mikor Nyuszi és Malacka is ott voltak mellette.

- Hát - mondta Nyuszi hosszabb hallgatás után, miközben senki sem rebegett köszönetet a szép sétáért - mégiscsak jobb lesz, ha felszedelőzködünk... Melyik lesz a legjobb út?

- Az hogy volna - kérdi Micimackó lassan -, ha mihelyt innen kitesszük a lábunkat, újra próbáljuk megkeresni... és újra visszatalálunk?

- Mi hasznunk volna abból? - kérdi Nyuszi.

- Hát ha haza akarunk találni, és képtelenek vagyunk... úgy gondoltam, hogyha ide akarunk visszatalálni, akkor ezt se találnánk meg többet; na és az direkt Jó Dolog lenne, ha nem látnám ezt az árkot többet, mert akkor esetleg olyasmit találunk, amit nem keresünk, és akkor az a valami, amit keresünk, de nem találunk, talán az a valami lenne, amit nem keresünk, de találunk.

- Ennek nem sok értelmét látom - véli Nyuszi.

- Mert nincs is - mondta Micimackó alázatosan. - De mikor elkezdtem mondani, még volt értelme. Valami elromlott közben.

- Ha kijönnénk ebből az árokból, és aztán visszajönnénk bele, akkor megtalálnám...

- Azt gondoltam, hogy esetleg mégse találnád meg... Csak épp gondoltam rá...

- Nézd, próbáld meg - mondta hirtelen Malacka. - Mi majd itt várunk rád.

Nyuszi csak nevetett azon, hogy milyen ostoba ez a Malacka. Elindult a ködbe. Mehetett úgy száz métert, aztán megfordult és jött vissza...

Micimackó és Malacka már húsz percig vártak akkor. Micimackó felállt.

- Gyerekek! - mondotta Micimackó. - Valami eszembe jutott. Nézd, Malacka, menjünk haza.

- De kérlek, Micimackó - sikoltott Malacka, és csupa izgalom volt -, te talán tudod az utat?

- Nem - ismerte be Micimackó. - De nekem tizenkét csupor mézem van a kredencemben, ezek engem már órák óta várnak haza. Eddig nem hallottam, hogy mit akarnak, mert ez a Nyuszi beszélt és beszélt és beszélt, de ha senki se beszél, csak azok a tizenkét csuprok, akkor... azt hiszem, Malacka, én tudni fogom, merről jön a hang... Most gyerünk."

— És persze Malacka és Micimackó hazatalálnak, nem azért mert tudták az utat, hanem azért, mert meghallhattak valamit, ami haza hívta őket. Ezt kell tennünk nekünk is. Elvonulni, hogy ne zavarjon bennünket Nyuszi, és ezzel esélyt adunk magunknak, hogy meghalljuk a mézes csuprokat. — A dolog sokkal könnyebb, mint azt elsőre vélnénk. Elég kidobni a tévét, a számítógépet, lemondani az újságokat, megszakítani a kapcsolatot mindazzal, ami meghatározza a gondolkodásunk kereteit. És ha Nyuszi távol van, hallani fogjuk a csuprokat. Ettől a pillanattól érvényes lesz a mondás: segíts magadon, az Isten is megsegít.

A megoldás mindenkinek adott, de csak önmagában. Ha valakinek a társa, a gyereke, a szülei, vagy akárki a környezetében, nem akar hazamenni, ha teljesen biztos benne, hogy nem tévedt el a ködben, és bármikor visszatalál akár a gödörbe is, ne győzködje. Lássa be, itt egyelőre nincs segítség. Alapvető hiba a köröttünk élő kétkedők győzködése. A sikeres váltáshoz elengedhetetlen, hogy az ember ne érezze jól magát abban a világban, amelyikben él (Nyuszi egészen addig jól érzi majd magát, amíg rá nem döbben, hogy eltévedt, de ezt hiába is mondjuk neki, magának kell felismernie), tisztában legyen rossz érzései kiváltó okával, és higgyen magában, higgyen abban, a kiváltó körülményeket meg tudja változtatni. Mindez sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Aki azért lép, hogy az összeomlás elől elmeneküljön, menekülni fog, míg a világ s két nap, és sehol nem lel majd biztonságra.

Ha meg akarjuk változtatni magunk körül a világot, a változást magunkban kell kezdeni. Meg kell vizsgálni, kell-e nekünk ez az életforma. Ha igen, ne foglalkozzunk többé azzal, mi vár ránk holnap. Ennek a formának a lényege: élj a mának, élj a pillanatnak, élj valamiféle virtuális valóságban, ahol az lehetsz, ami lenni akarsz, és ahonnan kizárhatod azokat, akik figyelmeztethetnek: talán még sem vagy az. — Ez esetben hidd el, csak az történik veled, aminek történnie kell: „mert megérdemled”.

Aki eljut odáig, hogy elutasítja az életformát, keresse meg azt a pontot, amíg váltani tud. Ne vállaljon kétes küzdelmeket. Főleg önmagával szembe ne. Ha nem akar lemondani a városról, ne tegye. Ha csak tudatos vásárló tud lenni, legyen az. Ha addig jut el, hogy kerékpárral közlekedik, nem eszik gyorsétteremben, a bio-piacon vásárol, az is elég. Élje az életét, azok között a keretek között, amelyeket el tud fogadni. Tegye rendbe a dolgait, rendezze a kapcsolatait. A felkészülést ne a várható eseményekhez, hanem saját teljesítőképességéhez méretezze. Ez nagyon fontos; a várható eseményekre nem tudunk készülni, mert fogalmunk sincs, mi várható. A saját életformánkat azonban át tudjuk alakítani, de csak önmagunkhoz mérten. A túl nagy változás a saját összeomlásunkhoz vezethet, márpedig az elkövetkezendő időnkben elsődleges, hogy mi magunk lehetőleg épségben várjuk az eseményeket.

Az átmeneti, zavaros időszakokban a legfőbb segítség a hit és a szerencse lesz. Az új világban viszont csak azok verhetnek gyökeret, akik két kezükkel meg tudják teremteni létfeltételeiket. Erre kell készülni. Az ember tegnap még választhatott. Elhiteti magával: a saját lábán áll, s nem gondol bele, a sok kütyün keresztül, mellyel magát körülvette, hány embernek tapodott a hátára, vagy a kütyüket eldobva, megéli a természettől, az embertársaitól való függést. Ma már, de főként holnap, nem lesz választás. Az előttünk álló fordulat megfoszt minket eszközeink jó részétől. Aki nem tud a társaival együttműködni, menthetetlenül elbukik. A következő lépés tehát emberi kapcsolataink végig gondolása.

Hadd hangsúlyozzuk itt ismét: minderre nem azért van elsősorban szükség, mert holnap gyökeresen megváltoznak a létfeltételeink, hanem azért, mert e feltételek itt a jelenben oly mértékig torzak, hogy az ember a józanságát, ítélőképességét, erkölcsi tartását, s végső soron emberi mivoltát köztük megőrizni képtelen. Ha ebből nem tudunk kilépni, talán mindegy is, megérjük-e a holnapot. Hetesi Zsoltnak adott egy ábrája, melyben azt mutatja be, hogyan duplázódott meg 23 évenként az olajfogyasztás. Képzeljük mellé: ugyanilyen ütemben nőtt a természet pusztítása is. 2008-ben lezárult egy korszak. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudjuk fokozni az olajkitermelést, nem tudjuk 2031-ig megduplázni azt. Szerencse, mert ahogy ebben az időszakban ki kellene termelnünk a könnyen hozzáférhető készletek összességét, ezzel párhuzamosan el is pusztítanánk a megmaradt természeti környezetünk egészét. Épp itt volt tehát az ideje, hogy a Teremtő, avagy a Természet végre kivegye kezünkből a játékszereinket.