2011. április 27.

Töredékek az korszakváltásról II.

„Élt valaha egy király, kinek emberségét, bölcsességét, megértő szeretetét messze földön tisztelték. Gyakorta jártak hozzá tanácsért, vagy kérték fel viták, peres ügyek rendezésére, de felkeresték egyszerűen csak jó szóért, bíztatásért. S a király az évek hosszú során senkinek csalódást nem okozott. Bölcs tanácsai jólétet teremtettek az azt megfogadóknak, a viták rendre elsimultak ítélete nyomán, s persze mindenkinek jutott egy-egy mosoly, egy-egy szeretetre méltó emlék.

Egy szép napon egy ősz öregember jelent meg a palotában. Egyenest a királyhoz ment, és azt mondotta neki:

– Felség: rosszakaróid megirigyelték néped sorsát, s átkot küldtek rátok. Az égből mérgező eső hull majd, mely összezavarja fejetek, gondolataitok káoszba vesznek, értelmetek messze száll. Ha meg akarsz maradni bölcsnek, tartalékolj vizet, rejtsd el mélyen a föld alatt, s ha majd méreg hull az égből, csak azt igyátok.

A király e szavakra összehívta tanácsadóit, mérnökeit, építsenek hát hatalmas ciszternát. De az idő gyorsan elszállt, s az eszköznek is szűkében voltak, csak oly ciszternára tellett, melyben épp a királynak, s a tanácsadóknak tudtak elég vizet felfogni.

Aztán elérkezett a nap, s király látta, alattvalói megzavarodtak. Továbbra is felkeresték őt, s kikérték véleményét, de szavait kétkedve, fogadták, s őt magát furcsán méregették. Gyakorta összesúgta a háta mögött. Látszott rajtuk, többé-kevésbé bolondnak tartják.

A király összehívta tanácsnokait, megtárgyalta velük az ügyet. – Az emberek valamennyien megzavarodtak, de a világot egymáshoz mérik. Mi megőriztük józan eszünket, ám az ő mércéjükkel furcsán viselkedünk. Mi volna a megoldás? Hogyan nyerhetem vissza alattvalóim bizalmát?

A tanácsnokok nem tudták megoldást. – Összezavarodott elmével nem lehet uralkodni – vélték.

A király ekkor az ősz öregemberhez fordult tanácsért. Ő meghallgatta a kérdést, s csak ennyit mondott:

– Felség, ha uralkodni akarsz fölöttük, az ő vizüket kell innod…” — Indiai példabeszéd

„Ha ez a világ normális, én nem akarok az lenni” — Balogh Péter

Az ember a természethez fűződő viszonyát ma kiszolgáltatottságként éli meg. Kiszolgáltatottságként, mert ma valóban kiszolgáltatott, bár nem a természetnek, egy életidegen gépszövevénynek, s géplelkűvé tett embertársainak. El sem tudja képzelni, ez valaha másként is lehetett. Holott volnának kapaszkodók. A gyermek, bár az avatatlan szemlélő számára tűnhet úgy, nem kiszolgáltatottságként éli meg anyjához való viszonyát. S ugyanígy az anyatermészethez ezer és ezer szállal kötődő ember sem volt kiszolgáltatott. Nem vak szeszélyek, szülői szeretet adta sorsának kereteit. A világunk összeomlása akkor kezdődött, amikor a gyermek elfeledte atyját és anyját, amikor öntudatra eszmélését a természetből (állatvilágból) való kiemelkedéshez kötötte. Mert az ember soha sem emelkedhet ki az állatvilágból, hiszen soha nem is volt részese annak.

Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az Embert, s így a Testé vált Ige, hordozta mindazt, amit hordoz maga a világ. Kiülve egy sziklacsúcsra, patak- vagy folyópartra, egy üde rétre, vagy árnyas liget fái közé, az éj árnyai elől tűz köré kuporogva, vagy sziklamélyedés torkába húzódva a vihar dühe elől, az ember érzi a kettősséget, a folytonos változásokat, s belőlük élménnyé, látképé merevedő állandóságot. Az örök változás, és az örök állandóság. Egyik sincs meg a másik nélkül. Ha évezredek adatnának az embernek, miképp a tündéreknek, sokkal pontosabban érteni mindezt. A folyó medre árvízről árvízre változik, ám az összkép évezredeken át marad változatlan, csupán az elemek és a helyszínek cserélődnek benne, miként testünkben a sejtek. A folyamatos változás állandóssággá szelídül bennünk, miként a természetben is. A világ e kettőssége jelenik meg az állat és a növény szavunkban is. E téren tán megtévesztő, a nyelvújítás kori szó, az eredeti: fű, fa ugyanezt a folytonosságot képezte, s töltötte meg a képet a maihoz hasonló, mégis más, sokkal bővebb tartalommal.

A növényi lét az állandóságba merevedett változás. A külvilág szinte meg sem érinti. Ami kintről érkezik, rögtön beépül, s a növény változik, növekszik, míg él. A fű, rövid ideig, s kicsiny teret betöltve, a fa hosszú évezredeken át az egek felé törve. Lényegük mégis ugyan az, befelé építve létük végső határáig növekedni.

Az állati lét épp az ellenkezője, a változásba olvadt állandóság. Kívülről nézve az állat nem változik. Ma már kevesen akadnak, akik csak megbecsülni tudnánk egy csikókorból kinőtt ló, avagy egy a kölyöklétet maga mögött hagyó kutya éveinek számát. Ahhoz ismerni kell az állatot. Mert a léte épp az állandósághoz kötött. Lénye alakot ölt, és abban az alakban alig változva éli le napjait, válaszol a külvilág ingereire.

Nyelvünk a maga módján jelenti ezt meg. Nézzük: miből lesz az állat!

Adott egy ige: áll; adott egy képző: t. Az igei jelentést a „nem mozog, mozdulatlan” szavakkal írhatjuk le a legegyszerűbben és talán a leginkább közelítve az eredeti jelentéshez, bár ez esetben az ember akár ülhet is. Mindkét esetben ott az „l” — véletlen volna? S a két magánhangzó, egy mély (á) és egy magas (ü). Az egyik esetben felénk magasodik egy alak (áll), a másikban elénk kuporodik (ül). Jegyezzük ezt meg, mert sajátos gondolkodásra, keretekre utal, s lépjünk tovább a képző felé.

A „t” egyfajta befejezettségre utal, valamire, ami elmúlt. Nem véletlenül a múlt idő jele. De ha az alábbi jelentéspárokat nézzük, sokkal közelebb kerülhetünk az értelméhez: él-élet; látszik-látszat, kövül-kövület, fúr-furat, vág-vágat… elől mindenütt az ige, mögötte az eredménye. Mert a „t” itt elsődlegesen a cselekvésünk eredményét képzi. Állat tehát nem más, mint az állni ige eredményként létrejövő pillanatkép, melyet ma talán állapotnak neveznénk.

Hasonlóképpen a növény is, de mint láttuk, ez nem oly régi szó, bár még épít a régi szerkezetre. A növény is eredmény, a nőni ige eredménye. Lehetne akár „növet” is, d ez esetben a növekedés a „t”-nk lezárná a növekedést. A „vény” is eredményt képez, csak más keretek között, akár csak az „s”. Hasonlítsuk össze gondolatban az állást, az állványt, és az állatot (állag vagy állapot értelemben), s rögtön feltűnik majd a különbség.

Az eredeti fű, fa szavunk szintúgy a folytonosságot jeleníti meg, az állandó növekedést, csak kissé más formában. Egy régi emlékképünk, ha tetszik, élményünk talán közelebb visz a két szó értelméhez. Évekkel ezelőtt a Hargitán járva, egy menedékházat kerestünk. Egy idősebb székely ember volt a segítségünkre. Azt mondta volt, a tanya „ahalyt” van a hegyen túl. Nos, tényleg a hegyen túl volt, de majd kétnapi járóföldnyire. (legalábbis a mi tempónkban.) Barátaink ott fenn a kabanában nevettek rajtunk, mikor elmeséltük, hogyan igazítottak útba bennünket. Ők még tudták, az „ahalyt” bizony messze van, s az „ehelyt” esik közel. Miként az ott és az itt. A mély hangrend és a magas hangrend váltakozása a távolságra utal. Aki idejön, közelít, aki odamegy, távolodik. A fű nem nő magasra, a fa az ég felé tör. Az egész világ rejtőzik a szavainkban, s fel is tárulkozik, ha értőn közelítünk hozzá.

Az ember magában hordozza a világ kettősségét. A nő az állandóságba merevedett változást, a biztonságot igénylő befelé való építést, a férfi e biztonságot megteremtő, fenntartó, s megóvó kifelé hatást. Egyikük befelé, másikuk kifelé fordított arca a világnak. Az ember soha nem volt állat, mert magában hordozza mindazt, ami világunkból az állathoz, s azt is ami a fűhöz, fához, növényhez köt. Így aztán ki sem emelkedhet az állatvilágból. Benne marad, ha tetszik, s ha nem, s kinn is van belőle, mert csak így teljesítheti be sorsát, mert az ember nem férfi vagy nő, hanem férfi és nő. Kiemelkedni, vagy ha tetszik (s ha nem akkor is) kiesni csak a természetből lehet. Az összeomlás kezdő pillanat a zuhanás, amikor az ember elveszíti lába alól a talajt, midőn a függöny leereszkedik, „az elemi dolgok bizonytalanná lesznek; az eseményeket és személyeket nem lehet megfogni; a lét rejtélyessé és az idő derengővé válik”.

2011. április 24.

Régi ismerősünknek, a "Véderő"-nek ismét osztottak szerepet 3 napra

A gyöngyöspatai cirkusz legrosszabb sejtéseimet látszik igazolni a kormány és feje cinizmusával, gátlástalan hatalmi politizálásával kapcsolatban.
Először is nemigen látom felvetni, hogy ez a "Véderő" látszatra a semmiből termett elő, igaz, a Jobbik már elhatárolódott tőlük, de a jóindulatú közvéleménynek ez nem biztos, hogy fel fog tűnni.
Valójában régi ismerőseink ezek a derék vendégszínészek, magam is írtam már róluk egy 2008-as fellépésük kapcsán, igaz, akkor még MOVE néven ijesztgették a genetikailag rettegésre (is) kódoltakat, ami kiderül akkori bejegyzésem vitájából is.

A csepűrágókról, akik kb. annyira "szélsőjobboldali paramilitáris szervezet", mint amennyire egy bizonyos moszkvai bolti eladó hivatásos bérgyilkos, érdekes módon két látványos médiaszereplés között évekig se hallunk semmit. Aztán valakik előszedik őket a naftalinból, ha érdekeik úgy kívánják.
A kérdés, hogy kik, és a Jobbik elhatárolódásában felvetett Fidesz logikus, bár hajmeresztő tipp.
Annak idején Orbán Viktor még teljes joggal látta és nevezte pl. Bácsfi Diánát "műanyag nyilasnak", de akkor azt az álnácit a Gyurcsány-közeli szolgálatok vetették be.
Most felmerül a Fidesz megdöbbentő "problémakezelését" látva, hogy eltanulták a módszert. A helyszínre siető belügyminiszter a cigányokat nyugtatja, nekik igér "védelmet", a hivatásos provokátor "véderőtől" tisztítják meg a falut, pl. hogy javítsák az EU-elnökség megítélését a PC nyugati sajtóban a példás náciellenes szigorral és kisebbségvédelemmel.
Egyesek felvetik, hogy legutóbb a Fideszre minden látszat ellenére komoly cigánytömegek szavaztak és talán ezt a szavazóréteget is megpróbálja tartósan maga mellé állítani a párt. (értsd: az Orbán Művek...)
Én ezt korábbi összeesküvéselméletes rémálom-szerű felvetéseimet továbbgondolva úgy önteném durva formába, hogy talán OV szokott könyörtelen, érzelemmentes következetességével (ha hatalmáról van szó), belátta, hogy az ország elcigányosodásának demográfiai folyamata visszafordíthatatlan, tehát hatalmát a nekik "muzsikálással" kell megtartania.

Ebbe a képbe illene a máskülönben elmebetegnek tűnő, de innen nézve kőkeményen racionális , makacs ragaszkodása minden határon túl is a (cigány)gyerekek után járó többletszavazatok ötletéhez és a mostani kegyetlen színjáték a szegény roma üldözöttek mellett kiálló, náci gyilkosokat elzavaró rendőrséggel.

Később akár tervezheti előszedni és maga hangoztatni a korábban ellene bevetett suttogó propagandát: Hiszen én is a véretek vagyok, személyemben cigánykirálya lehet az országnak!!!
(tanulságos újra elolvasni a nagyon ravaszul kitalált legendát OV származásáról, amit Czike László publikált, a trónigény jogosultsága is biztosítva, meg a leendő döntő szavazóbázisból eredés is, bár az látszik is rajta.)

Kár, hogy a jól felépített színielőadást megzavarta kissé a hazatérő "üldözöttek" egyike, egy gyorsan eljáró kezű cigánynémber improvizációja...
Mármint a gátlástalan szervezők szemszögéből kár, nekünk viszont nem meglepetés.

Czike László gúnyverse még egyszer, nem tudom, hogy akár a felét is tréfának szánta-e:

A hepiend balladája

Trónörökös volt a Habsburg,
A Ferenc Ferdinánd -
Nyári éjen kedvese lett:
Sárika, vadvirág...
 
Száll reád merénylet átka,
A mátka megfogant -
Méhében egy halott császár
Magjáért szól a lant.

Ah! lágyan kél az esti szél                    
Alcsútdoboz felé;                                 
Szüzek siralma, özvegyek                    
Panasza nyög belé.                               

Ne szülj császárt, te szűz! anya              
Ne szoptass csecsemőt!...,                 
Férjhez adták egy orsóshoz
A csinos roma nőt.

Elárul a járomcsontod,
A nemes halánték -
Nemzedékek titkát hordod:
Ferdinánd atyádét.

Európa egységes lesz,
Magyar reményt kínál -
Hogy végtére megment minket
A szakrális király.

Pápa, add hát áldásodat!
Ő megmenti trónod...
Antikrisztus nem fog rajta -
S így mindenki boldog.

Megmenekülhet a világ,
Róma és Izrael -
Armageddon tehát nem lesz:
A vész így illan el...

Halál helyett örömünnep
Az Apokalipszis -
Jézus, s Márja békét hoznak,
Mert nem lesz több krízis.

Az Aranykor bőséggel jön,
Büszke Isten Fia -
Eredményes volt az újkor
Magyar áldozata.

Eggyé forrt az egész világ,
Minden népe testvér -
Megigazul minden ember,
A sok bűnös megtér.

Egynek engedetlensége
Majd’ mindent tönkretett -
De egy engedelmessége
Irgalmat érdemelt.

Isten tehát megbocsátott:
Új a történelem! -
Mert leszállt Ferdinándra
Megszentelő kegyelem.

Vác, 2004. október 26.
 
A válogatott cigánylegénybe oltott mesebeli királyfi