2010. április 9.

Irodalmi rovat: Mikszáth pénzzavarban

A múltkori folytatásaként most Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője c. regényéből idézek pár érdekes részletet.

Bemelegítésnek már ez se semmi, de ez még nem a lényeg:

"E hasznavehetetlen tárgyak közt lehetett az esernyő. Megvette a fehér zsidó. Nos, fel kellett tehát a fehér zsidót keresni. Ez az első teendő.

De ki voltaképpen a fehér zsidó?

Mert a boldog bányavárosokban még az árverés idejében ritka volt a zsidó. Egy-kettő ha akadt, könnyű volt megkülönböztetni. Az egyik sárga volt, a szőke hajánál fogva, a másik fekete, a harmadik esetleg vörös, vagy ha megőszült, fehér; ezzel a négy színnel a város valamennyi izraelitáját meg lehetett különböztetni - de azóta több száz családra növekedtek Besztercén, a hajszínek szaporításáról ellenben nem gondoskodott az Úristen."


(HARMADIK RÉSZ - A NYOMOK - AZ ESERNYŐ KIBUKKAN)

A történet szerint az árverés, az öreg Gregorics halála és gyermekének ismert ügyvédkénti viszontlátása között semmiképpen nem telhetett el olyan 15 évnél több, ennyi idő alatt növekedett az egyetlen (nem túl nagy) Besztercebánya pár fős zsidó lakossága több száz családra!!!

Még egy érdekesség a java előtt:

"- Ösmerte, gyámatyám, Müncz Jónást?

- Hogyne! Igen becsületes zsidó volt, azért nem vitte szegény semmire."


Ennyi szurkapiszkát megengedett magának Mikszáth, majd látni fogjuk, miért a fő mondanivaló ellenére, kb. mint ahogy Kubatov Gábor Orbán Viktor iránti nyalizása során egy, a Főnök iránti apró kritikával lopja be magát hallgatói bizalmába...

"Gyakran megfordult nálam, mintha most is látnám kopasz fejével, lengedező fehér hajával a széleken. Istenemre mondom (s itt felugrott Sztolarik, mint egy kecske), a Gregorics Pál veres esernyője volt a kezében, mikor legutoljára láttam. Hallod-e, Gyuri, most már tisztán tudom, meg mernék rá esküdni, még tréfáltam is vele: »Talán bizony a másvilágra is eljár házalni, Jónás, és ott vette ezt az esernyőt Gregoricstól?« Mire ő nevetett, és kedélyesen ellenveté, hogy annyira még nem vitte, ő csak Zólyomban és Hontban jár, a többi megyéket felosztotta a fiai közt, Móricé Trencsén, Nyitra, Számié Szepes, Liptó, a legkisebbik kölyök, a Kóbi, csak a múlt héten kapta Bars vármegyét, de a másvilágra sem ő nem szándékozik, sem a gyerekeket nem ereszti, ha nem muszáj."

Hogy nem alaptalanul gondolunk egyből a Rotschildok hasonló világfelosztására az utódok között, azt maga Mikszáth teszi kétségtelenné pár mondattal később:

"- Van egy keresztény legenda a zsidókról. Hogy minden hosszúnapon elvész a világban nyomtalanul egy zsidó. Így veszett el az öreg Jónás is, most vagy tizennégy esztendeje őrá esett a sor. (Ne félj, a Rotschildok közül egy sem vész el.)"

"- Hát persze, persze. (Sztolarik elgondolkozott.) A Müncz-fiúk szanaszét vannak a világban, - a gyufapaklik, melyekkel kezdték, azóta talán házakká dagadtak valahol, a Müncz-fiúkról semmit sem hallottam, hanem tudod mit, eredj el Bábaszékre, az özvegy anyjuk ott lakik."

Ha én ezt tudom, én is gyufapaklikkal kezdem! Elég bámulatos tőkefelhalmozási tempó, tekintettel az ország átlaglakosainak ugynezidő alatti sokkal szerényebb gyarapodására és ez a zsidó eredeti felhalmozás a kor Magyarországán egyáltalán nem írói túlzás.

De jön a JAVA:

-------------------------
"- Merre esik Bábaszék?

- Mindjárt Zólyom mellett, a hegyek közt, azzal csúfolják, hogy kánikulában megfagyott Bábaszéken a birka.

- És bizonyosan tudja, hogy Münczné ott lakik?

- Egész bizonyosan. Egy pár év előtt megfogadták és elvitték zsidónak Bábaszékre.


A MI ROZÁLINK

Igenis, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó, és okvetlenül keríteni kellett egyet.

A dolog voltaképpen úgy áll, hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike, melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a bírájukat polgármesternek titulálják, s hogy az év egyik napján odahajtanak a »laz«-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falukból egy-két üszőt, tinót és néhány görhes lovacskát, s ugyancsak e napon eljön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is s kirakodik a sátorában; mézeskalácsból való szíveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek. Egyszóval, vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendőt és a világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár előtt, ennyi és ennyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a vásár után következik be, mint ahogy például a Deák Ferenc halála éppen két napra esett a bábaszéki vásár után.

Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká emelték.

Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet mutat, a fundus, a kert, sőt maga az ember is. Mégiscsak polgár az ember, s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát szenátor, a szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros »kisbíró«, dolmány helyett ámbár rézcsatos tüszű van a hasán, hajdúnak neveztetik. A hajdúnak még dobolni is kell tudni, mert a városkának saját dobja van - sőt a gazdagabb városok még vízipuskát is szereznek. Hiába, rang a rang - de fenn is kell azt tartani.

Kivált mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis nyolc-kilencszáz lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult ennélfogva a versengés közöttük, mindenik mutatni akarván életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy csikófejhez való... Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.

Jó Zólyom városa Tótpelsőc ellen tör.

- Hiszen nem város ez, még patikája sincs.

Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőcöt. (Pedig én istenem, hiszen nem lehet minden zug és szöglet Beszterce vagy London!)

De Pelsőc is kutya, ő meg a nyomorult Bábaszék ellen ugat és acsarkodik:

- Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telepszik, annak a helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak való.

Bábaszék ismét a nálánál kisebbeket marja... De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf birkózást kifessem, csak azt akarom röviden megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes elöljárósága, okulván az ellenség irigy piszkolódásából - mint ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja szedni a mézet -, alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz Jónásnéval aziránt, hogy átjöjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piac kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhellyel, hogy minden átutazónak legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképpen a következő árucikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, cimet, csiriz, kenderolaj, szóval mindazon cikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem is készíttetnek, s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen a világon.

Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s mindenben kényeztették, majdhogy a tenyerükön nem hordták (ami egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két mázsát).

Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magisztrátus nem zsidót szerzett, hanem zsidó asszonyt, mert mégiscsak szebb lenne, lélekemelőbb lenne, ha így szólhatnának: »A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móricunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette«, de csak annyit mondhatni, hogy »a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk«, az semmi, ez túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet vörös hajjal - az az igazi.

De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat folytatta, s maga ment el érte, meg a holmijáért Besztercére a kirendelt szekerekkel (még fel is bokrétázta a lovakat, melyek az asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sújtott jobban.

- Ne legyenek ostobák, kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidó boltos Bábaszéken?

Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden részéből a Münczné fiai, számszerint heten, s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős cipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piacon.
A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor mályvarózsás kertjeikbe, s büszkeségtől dagadozott a szívük, amint utánok néztek, azt mondogatván egymásnak a liceum-kerítéseken keresztül:

- No, ha már ez se város, koma, akkor a denevér is csak muslinca!

- Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőcön - válaszolta a hasát simogatva a másik koma.

Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos előkelő, városias külsőt kölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes arcú öregasszony volt Münczné, s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piachoz, a fehérre meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, éppúgy nem, mint a Nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes látnivaló volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerűleg érezte, hogy a kis gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.

- Jó napot, ifiasszony. Hogy van, ifiasszony?

- Jól, édes gyermekeim.

- Hogy megy a bolt, ifiasszony?

- Jól, édes gyermekeim.

Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges, mint a makk, s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekerekkel.

- A mi Rozáliánk gyarapszik. Teringette, egyre tollasodik a mi Rozálink. De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely... Bábaszéken lehet még élni.

Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de mégis csak úgy hítták »mlada pani« (ifjú asszony). És ebben is van logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen címeket, és csak őneki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy ő is szuverén), a fiatalságot adományozza címnek. Hát mondom, nagyra becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt, s mikor néhány évre az ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piacon - az összes szekeres gazdák szívességből ajánlkoztak egy-egy forduló útra, kőért, fáért, a zsellérek pedig egynapi ingyenmunkára vállalkozának; alig akadt egy-két lustább, aki húzódék vagy el nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.

- Hitvány ember - mondták az olyanról -, nem becsül az semmit; se istent, se papot, se zsidót.

Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a messzetekintő Mravucsán János polgármester felszólalására külön kihasítottak két darabot a beltelkekből, egyet egy esetleges zsidótemplom, egyet pedig zsidó temető számára - holott csak az az egy zsidó asszonyuk volt.

De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll, s ki tudja, mi fénylik abban? És végre is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges beszélgetésekbe »a bábaszéki zsidótemető mellett egy kődobásnyira«, vagy ilyesmit: »a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve« stb.

Mindezeket pedig nagy irigykedéssel és mérgelődéssel hallgatták a Bábaszéknél is kisebb szomszéd városkák, ekképpen nyilatkozván a hátuk mögött:

- Ah, ezek a bábaszékiek! Nagyzási hóbortba estek a nyavalyások."

------------------------------

Az elképesztő, abszurd hízelgésben, zsidó-dicsőítésben azonnal felismerjük a napjainkból is jól ismert mantrát, hogy a zsidók a Haladás, a Fejlődés, a Gazdasági Felvirágzás hordozói mucsai hazánkban és nélkülük mi csak a bő gatyát és a fütyülős barackot találtuk fel. Természetesen az író által a bábaszéki elöljárók és polgárok alakjára ráhúzott naív viszonyulás a zsidókhoz teljesen hiteles leírás Mikszáth korából, csak éppen Bábaszéket Magyarországnak hívták, a zsidókat a fejlődés hordozóiként (pénzért, a haszonból jutó kisebb falatokért) ajnározó elöljáróság az ország elitje a kiegyezés után, sőt, mint utaltam rá korábbi bejegyzéseimben, már előtte is, legalább a jakobinusok mozgalma óta. Természetesen fokozatosan vált az elit egyre nagyobb része naívvá, vakká, vagy megvásárolttá a zsidó honfoglalás elősegítőjeként. Mikszáth Bábaszékre elfelejtett olyan ellenzéket rajzolni az ügy kapcsán, amilyen Istóczy Győző antiszemita pártja és néhány éleslátó hazafi személyében a "tágabb Bábaszéken", Magyarországon azért előfordult, amíg el nem hallgattatták az áruló elit tagjai. Akikhez a maga területén, a kor PR-iparágában dolgozó Mikszáthot is odasorolhatjuk!

A "Szent Péter esernyője" 1895-ben jelent meg, 12 évvel a tiszaeszlári per után és kb. egy emberöltővel Trianon előtt. Amit tulajdonképpen Mikszáth is megérhetett volna, nem lett volna még egy matuzsálem, 63 évesen halt meg 1910-ben. Érdekes lett volna látni az élő Mikszáth reakcióját a katasztrófa láttán, melyhez szerény, de korrupt módon maga is hozzájárult. (Ugyanez érdekes lett volna Adyval is.) Az eszlári per és az antiszemita párt működése nyomán az országot akkorra már teljesen markukba kaparintó zsidó körök nyilván szükségét látták egy kis arculatjavító PR-akciónak és ehhez jöhetett kapóra az addigra befutott, népszerű író. Tudjuk, milyen nehezen indult pályája és egzisztenciája, ami miatt még el is kényszerült válni feleségétől, akit csak egyenesbe jövése után tudott újra elvenni. Egy ilyen tapasztalattal a háta mögött nyilván volt az a pénz... amennyiért hajlandó volt bértollnokként szolgálni az országhódítókat.

Azazhogy, idáig jutva a gondolatmenetben felmerül egy még durvább prostitúció lehetősége: mi van, ha eleve azért jött ki az író a tragikusan mély egzisztenciális gödörből, mert kapott egy jó ajánlatot Valakitől? (igen, a Gonoszra célzok...)
Amikor a polgári esküvő bevezetéséért, a Katolikus egyház szerepének visszaszorításáért csatáztak a "Felvilágosodás" erői, akkor Mikszáth szintén szállította a kűzdelem PR-jához kiválóan alkalmas művet, a Különös házasságot.
Nem lehet nem gondolni a bejegyzett élettársi kapcsolat minapi kivívására. Ezek a történelmi trendek megdöbbentően régiek már. Ebbe a sorba illik persze a homoszexuális kapcsolatban értelmezett megrontás korhatárának leszállítása a heteroszexuális megrontás korhatárára szintén közelmúltunkban. Tudjuk, ki volt a beadványt jegyző, azóta országos hírű jogász szakember.
Tartsuk rajta a szemünket...

2010. április 7.

Irodalmi rovat: micisapkázás, szabadkőművesek, "függetlenség"

A minapi március 15. témájú bejegyzés adalékául egy kis Jókai. A történet a reformkor előestéjén játszódik a debreceni református kollégium diákjai között. Ne feledjük, nemsokára ők, ilyen közegben nevelődött tanárok fogják tanítani Petőfit, meg a 48-as liberális nemesség ifjait is...

A CSITTVÁRI KRÓNIKA

"Másutt van dolgunk. A pincében.

Oda Nagy uram csak a válogatott vendégeit eregeti, egy nagy csapóajtót nyitogatva fel előttük, s az ő híre-tudta nélkül oda senkinek belépkedni nem szabad.

A diákok úgy híják azt egymás között: hogy a "sacro sanctum".

Ennek a szentélynek a két oldalát természetesen hordók foglalják el. Egy oldalboltjában pedig van felállítva egy asztal, akörül zöldre festett szalmaszékek; az asztal közepén egy tíziccés "órros", körülrakva egy tucat bádogpohárral.

A sacro sanctum látogatói éppen most érkeztek meg. Tizenegyen vannak, a tizenkettedik szék üresen marad.

Kilencen tógátusok, kettő pedig az akkori divat szerinti világi öltözetet visel: szűk, csípőn alul érő zsinóros dolmánykát, körül fehér bárányprémmel, sokrétű fehér nyakravalót, tászlis inget, virágos tarka mellényt és sárga csizmát. Ezek "kinnlakók", valószínűleg "baltás"-ok, ami a joghallgatók bevett neve. Egyébiránt az is meglehet, hogy nem kinnlakók, hanem rendbontók, kik minden egyházi, polgári, iskolai és társadalmi törvényekkel dacolva, önkényűleg levetették a tógát, s a jóérzelmű népség közbotránkozására elég orcátlanok feszes dolmányban és sabbesztekli helyett piros csákós süvegben menni végig azon a nagy hídon, amely a debreceni sárlagúnák fölött a kollégiumtól a városházáig az utcán végigvezet.

Az egyik diákra pedig, ugyan mondom, nem illik az a nyalka öltözet. Először, hogy alig ötödfél láb magas; aztán a feje úgy a válla közé van húzódva, mintha semmi nyaka sem volna; a fej búbján hosszú, arcban lapos, orra fölfelé fintorult, szája széles és lefelé húzódó, szemöldöke sertés; s ami még nagyobb kifogás benne, mind a két lábára sántít, úgyhogy mikor megy, mintha a Balatonon csónakáznék, úgy dülöng egyik csípejéről a másikra. Ez a görbe diák: humanissime Biróczy Sándor.

De annál délcegebb alak a másik ifjú; magas termete, komoly, kissé erősen nyúlt arca, szelíd dióbarna szemei, vékony szemöldei, gesztenyeszín fürtjei két csigában kifelé göndörülve ábrándozó jellemet adnak tekintetének; csak összeszorított ajkai képeznek a többi vonások összhangjából kivételt, azokban kemény önakarat, harapós dac van kifejezve; hanem aztán a szép sima domború homlok kiegyezteti az ellentéteket, azon megtisztulva egyesül a két ellentétes kifejezés, s a lágyságból lesz költői emelkedettség, a dacból öntudat.

Ez humanissime Jenőy Kálmán.

A tógátusok között három alak válik ki; az egyik szertelenül magas, csontos, szikár termet, kit a hosszú tóga még hosszabbnak mutat, fejét legörbítve tartja, mintha restellné, hogy ilyen nagyra felnőtt, vagy mintha elvesztett tárgyat keresne mindig a földön. Kiülő pofacsontjai, erős álla kemény kitartásról tesznek bizonyságot. - Ennek a neve humanissime Barkó Pál.

Egy másik ifjú izgékony alakjával tűnik ki. Arca első tekintetre kellemetlen, ragyaverte és veres, de szemei tüzében, arckifejezésében, mikor beszél, van valami elragadó, mely őt egyszerre széppé teszi. Ez humanissime Borcsay Mihály.

Aztán még egy figyelemreméltó alak van: egy pirospozsgás siheder, kinek izmos karjain megfeszül a tóga, s széles öblös melle inkább papruhába öltözött huszárnak adja ki, mint teológiahallgatónak. Ez pedig Csuka Ferenc humanissime, egyúttal "nagybotos", hanem az most nincs nála.

A tizenegy ifjú körülállta az asztalt, mindegyik fogott egy poharat (annak meg "finak" volt a neve), s azzal rázendítette a diákok bordalát, mely elébb búsongó halottkísérő melódiával kezdődik, s azután marsütenyben, végre rohamlépésben megy tovább; egyike a legszebb bordaloknak, amiket valaha mester alkotott:

Múlik, mint az árnyék, ez az élet:
Észre sem vesszük, hogy semmivé lett.
Hej, bizony esztelen,
Aki búsul, midőn
Örömök közt mulathat és vigadhat!
Észre sem is veszi,
Elsuhan élete;
Elenyészik, mint az őszi pára, köd,
Megszaporodik ez az életfonál
A kotyogó kebelű kancsónál.
Fogj, nosza, kulacsokat,
Tölts tele finakokat,
A fekete bajokat
Öntözd le!

S aztán megint vissza az első sorra: "Múlik, mint az árnyék, ez az élet."

Hanem az ének kezdetén az történt, hogy az egyik diák a poharával feldöntötte a gyertyát, s sötétben maradtak. Azért csak végigdanolták a nótájukat, s csak azután kezdtek el kiáltozni: "Nagy uram, elaludt a gyertyánk!"

A korcsmáros jött mindjárt a másik gyertyával, s egészen debreceni szemet csinált a látottakhoz, mikor a diákok szövétnekét meggyújtotta. Tudniillik, hogy "debreceni szem"-nek nevezik azt, mikor valaki nem akar valamit meglátni, amit láthatna.

A hosszú asztalon ugyanis nem volt többé semmiféle kancsó; a diákok kezében nem volt pohár; ott ültek azok csendesen és komolyan az asztal körül, mindenik előtt egy iratcsomó, az asztalba fúrva ugyanannyi szeges végű kalamáris. S az asztalfőn, hol a kancsó állt elébb, egy vastag, negyedrét alakú könyv.

A kocsmáros nem kérdett, nem szólt semmit, a fejével bólintott egyet, s aztán kiment.

Az a nagy könyv volt a Csittvári krónika.

1665-ben kezdék el azt a könyvet szerezni, ha jól tudom, Sárospatakon, névtelen szerzők.

Nevezetes gyűjteménye volt az mindazon érdekes apróbb és nagyobb adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira, vagy amit a hatalom vaskeze kitépett e lapokból, vagy amiket az udvaronc hízelgés meghamisított azokban.

Ezért a neve Csittvári krónika.

"Csitt" azt teszi, hogy "legyünk némák!"

A jezsuiták, akikről ez a krónika sok kedvezőtlen adatot jegyzett fel, azt híresztelték el felőle, hogy ez a válogatott hazugságok és bolond ötletek tárháza, s még a nevét is elferdítették "Csicsvári krónikának", s ha valaki valami nagy bolondot vagy nagy hazugságot mondott, az volt rá a közmondás, hogy "ez is a Csicsvári krónikába való!" Hanem voltak - kevesen -, akik tudták, hogy mi az; akik pedig nagyon keresték, sohasem tudták még, hogy hol van. Mindig a fiatalság kezén volt az. S a fiatalság rajongó, jó titoktartó és jó szövetkező.

Ott lehetett találni e krónikában az elfeledett, az eltemetett országos gyászeseményeket; mindig volt itt valami, amire fátyolt kellett vetni, amit az utókorral el kellett felejtetni; amire rá kellett fogni: Álom volt az! Hazugság az!

Az utolsó Zrínyinek fogsága, ki börtönében elfeledett beszélni.

A harmincnégy gályarab szenvedése, kik mind magyar prédikátorok voltak.

Az örök kenderkötél története, amit Pálffy Antal grófnak holta napjáig kellett nyakán viselnie, hogy minden percben megemlékezzék rá, ha netalán ifjúkori rajongása megint elővenné, hogy már egyszer egy ilyen patriotikus botlásért ezt a kötelet szerezte a nyakára, s a kötél vége a hatalom kezében van.

Mikes Kelemennek, Rákóczi titkárának siralmas levelei Rodostó partjáról.

Caraffa eperjesi mészárlása.

Vak Bottyán viselt dolgai; Józsa vezér járása-kelése.

A pozsonyi diétán elhallgattatott urak titkos története.

Sok nagy uradalom keletkezésének szomorú adatai.

És ezekkel vegyest nagy históriai személyeket jellemző adomák. Mária Terézia és magyar udvari bolondjának komoly alapú tréfái.

A kecskeméti rácpusztítás és az erdélyi pórlázadás leírása.

A debreceni castellum kísértetes rejtelmeinek felvilágosítása.

És ezek közt emlékezetes epigrammok, gúnyversek és erős politikai pasquillusok.

Ott volt feljegyezve Bercsényi verse:

Bátya, ne higgy a németnek,
Akármivel hitegetnek;
Mert ha ád is nagy levelet,
Mint a kerek köpönyeged,
Pecsétet üt olyat rája,
Mint a holdnak karimája,
Nincsen abban semmi virtus,
Verje meg a Jézus Krisztus!

Az országgyűlési gúnyiratok; az emlékezetes "compono, impono" kezdetű, mint a soproni országgyűlésre írtak, a törvénytemetési paródia az 1791-i országgyűlésről.

A gúnyversek, miket József császárra írtak a jezsuiták, Josefus lutheringusnak csúfolva őt, s a császár válasza rájuk: "Aquila non captat muscas." (A sas nem kapkod legyek után.)

S később aztán a berlini gúnydal, melyben egy posta két tarisznyával jön elő, az egyikben viszi a császár kedvező rendeleteit, miket májusban kiadott, a másikban ugyanazoknak júniusi visszavonását.

A sajátságos tarifa, melyet a török a legutóbbi háborúban a foglyok váltságdíjára megállapított: mely szerint egy német lovas katona 5 forint, egy magyar gyalog 3 forint, egy huszár 10 forint, egy havasalföldi nyolc garas.

Mélyen titkolt politikai iratok: Martinovics katekizmusa, a Manch-Hermaeon - I. Napóleon proklamációja a magyarokhoz! - az Árpád-ivadék Crouy család dokumentumai; s az a végzetes színdarab, melyet XVI. Lajos lefejeztetéséről írtak, s melyet K...ban elő is adtak a diákok: a XVI. Lajost személyesítőnek egy álfejét levágva guillotine-nal, amiből az lett, hogy majd az igazi fejét is utána vesztette - s más ilyen szomorú emlékű iratok, miket a szerzők sírjának porával porzóztak be!

Azután vallásos tartalmú ritkaságok. Luther aforizmái. A jezsuita parancsok. A nagyszombati veres barátok tragédiája. A Bafometh-bálvány imádóiról szóló mondák. Az őskori ördögidézési formulák. Hatvani debreceni tanár bűvészetének emlékezetes hagyománya: a végzetes "cras" fölirat (holnap) története, a megénekelt rémtörténettel együtt, mit e hagyományos vers örökít:

Infans, ut vervex, puerulus, nupta, maritus. Cultello, flamma, fune, dolore cadunt.

(Bárányként csecsemő, kisgyermek és anya és férj Kés, láng és kötelen s fájdalom által esék.)

A rejtelmes epitáfium története az volt, hogy egy kisgyermek játékból csecsemő testvérét lekéselte; aztán féltében a kemencébe bújt, ott kenyérsütő anyja ráfűtött, az anya kétségbeesetten felakasztotta magát, s a hazaérkező férj fájdalmában szörnyethalt. - Ez eseményről írandó epitáfiumra Hatvani jutalmat tűzött ki, s a legrosszabb diák írta rá a legjobb verset. Persze hogy az ördög készítette azt neki.

Ott voltak a sejtelmes próféciák messze századokból, a jelen időkre jóslók és nagy emberek emlékezetre méltó mondásai.

Közben tarkázva voltak a lapok nevezetes arcképekkel. Némely arckép olyan is volt, amelyhez nem volt törzs.

És rég elhangzott, eltiltott, a levegőből is kitépett dalok hangjegyei, miket egykor tárogatókon fúttak, táborban énekeltek, s miknek nem volt szabad hangzani többé. A Csittvári krónika azokat is megőrizte. Szerzői mindenhez értettek: íráshoz, rajzoláshoz, zenéhez, a világ minden nyelveihez, és mindenütt jártak, mindent megtudtak, összeszedtek, megtakargattak.

Ilyenforma tartalma volt a Csittvári krónikának.

Nagy vastag könyvre nőtt már az fel, s minden évben új meg új lapokat tettek hozzá, mik nem voltak egymáshoz fűzve, hanem közös tábla gyanánt egy nagy borjúbőr borítékkal voltak összefoglalva.

A krónikaírók mindig tizenketten voltak. Eskü és becsületszó kötelezte őket soha, senkinek, semmi esetben el nem árulni a krónika hollétét. Ha egy eltávozott a kollégiumból, helyette választottak újat, de annak mind a tizenegy tag szavazatát kellett bírnia. Voltak tanárok, kik diák korukban szintén részt vettek a krónikaírásban, akik aztán a hatalmi polcon ülve ellene fordíták nézeteiket; de már azok hiába keresték a krónikát ott, ahol az ő idejükben volt, már akkor máshová volt az rejtve. Reverendissime A... három esztendeig kutatta a krónikát inkvizítori buzgalommal, s azalatt mindennap rajta ült. Ott volt az a katedrája padozata alá rejtve. Ott persze nem kereste senki.

Jelenleg itt van az a Nagy uram pincéjében. De hogy annak melyik odújából került elő, azt Nagy uram maga sem tudja megmondani.

A krónikaírók minden vasárnap összegyűlnek a nagyerdői csárda pincéjében, s bemutatják, amit azóta szereztek. A többség határoz fölötte, hogy érdemes-e az a krónikába fölvetetésre. Azután hogy szabad-e arról másolatot venni, vagy unikumnak marad a krónikában, és nem szabad elterjesztenie?

A költeményekről többnyire szabad volt másolatokat venni. Akkor ez volt az irodalompártolás. A kedvenc költő munkáit leírta ki-ki magának saját kezűleg. Ott nem izgágálkodhatott a cenzúra. Egymás közt pedig sohasem nevezték azt Csittvári Krónikának, hanem Koszorúnak, hogy a cím ne menjen szét a szelekbe.

Ez idő szerint Jenőy Kálmán volt a krónikások társulatának elnöke.

Midőn a kocsmáros rájuk csukta az ajtót, Jenőy megnyitá a gyűlést.

- Barátim. Ma egy hete, mint tudjátok, egy társunk adatát visszautasítottuk. Ez a "Dungó" dala. Igaz, hogy gúnyvers, minők vannak a krónikában; népszerű is, mert hiába doboltatta ki a tanács az utcaszegleteken, "hogy a Dungót ne danolják" - az volt rá a felelet, hogy "csak azért is Dungó!" -, hanem mindamellett nem érdemes, hogy a krónikában a helyet foglalja. Egyikünk sem hipokrita; nem prédikátoroskodunk, feljegyeztük a legkegyetlenebb ítéleteit a közvéleménynek a legnagyobbak fölött is. S ha egy igazi költő lángesze trivialitásokba téved, annak is helyet adunk az olympon; Apolló kihágásai isteni skandalumok, s méltók márványba vésetésre; de ha Marsyas trágárkodik, meg kell nyúzni! Ez a "dungó" egy olyan sárban járó s amellett oly ostoba nóta; szövege undorító, dallama sületlen; csupa kicsiny nagyságok szidalma, még kisebb nép által, hogy a jelenkor szégyenleni fogja azt, s a jövő kor átugrik rajta. Azért nem vettük fel azt a Koszorúba. Most az a társunk, ki ezt ajánlotta, s ki azt, mint tudjuk, maga szerzette, e visszautasításért ránk megneheztelt, s íme ma már meg sem jelene közöttünk. "Genus irritabile vatum." (A költők ingerlékeny nép!) Tartok tőle, hogy még gonoszabbra is képes. Azért azt indítványozom előttetek, hogy a mai összegyűlésünk legyen e helyen az utolsó, s jövőre más helyet keressünk.

Mindenki helyeslé az indítványt. Az elnök megbízatik más helyet keresni. A mentségtelenül kimaradt társ pedig még egyszer felszólíttatik, mielőtt helyébe más választatnék.

- És most térjünk át a rendre. Biróczy Sándor barátom van feljegyezve első előadásra.

A kis sánta ember felállt, s elővonta bekecse zsebéből az avatag iratokat, s elkezdé recsegő, ráspolyhangú szóval:

- Ismét jutottam többrendbeli szatirikus költeményekhez, amik eddigelé még unikumok.

- Kérjük felolvastatni.

- Az első Kovács József verse a "kopott nemesekhez".

Rettenetes egy gondolat! E század első felében egy ilyen blaszfémiát versbe szedni merni!

Földiek! Lehettek nemcsak, meddő tök -
Fejjel is, ha egyszer van kutyabőrötök.
Lehettek, ha függnek gunyhótokban ősi
Atyátoknak rozsdás fegyveri, köntössi.
Mind nemes az, aki megmohosult neve
Elébe egy fakó görcsös "N"-et teve.
Lám, a régiség is nektek az efféle
Csúffá lett rangot már eb-bőrre festé le.
Óh, idők, erkölcsök! már ma a nemesi
Rang az agarak közt csak a nyulat lesi.
Ah, nem! nem ily színnel kell azt az isteni,
Szívben lakó nemes rangot lefesteni:
Mert ráillik árva, keseredett Dózsa
Katonájára is a koszorús rózsa,
Ha megsértett szíve a felfegyverkezett
Nemes elszántsággal azért fogott kezet,
Hogy az elalélt Just a lármás kard nesze
Által orvosolván, ismét felébressze.
Azok érdemlik meg azt a nevet, akik
Közt a halhatatlan drága Virtus lakik;
Nem az, aki a holt ősöknek penésszel
Bévont érdemik közt szunyókálván vész el.

Én Nemes vagyok; de nem tudom, a nagy Nem Fényétől elvakult Apám az-e vagy nem?

No, hiszen jó szerencse, hogy akkori időkben az ilyen verseket nyomdai festék nem sokszorozhatta, mert szerzőjükkel az a hármas fátum történt volna, hogy először is a publikum beveri a fejét, másodszor a hatóság lehúzza a bőrét, és harmadszor a bőréből kiugratott lelke egyenesen a pokolra esik.

A tíz bíró egyhangúlag méltónak ítélte a verset a krónikába beíratásra, s engedelmet adott lemásolására is.

A kis sánta diadalizzadtan törlé meg serteborostás homlokát, s szatírnak illő szemöldeivel hunyorítva mondá, hogy van még egy másik is.

Ennek pedig a címe: A két forintos Tallér, a Vén Krajcár és Kajla Márjás együtt való beszélgetése.

Ez pedig egy politiko-financiális gúnyköltemény, melyben a feketebankós gazdálkodás van kegyetlenül ostorozva.

Egyhangúlag felvétetett a krónikába.

A két bemutatott költemény a krónika nagyságához mért papírra volt írva, hogy egyenesen beilleszthessék.

- Most következik Barkó Pál barátunk.

Ez a hosszú, csontos alak nagy buzgalommal tanulmányozza a keleti nyelveket, minden üres idejét a könyvtárban tölti, abban görbült úgy előre a nyaka; a vakáció idején pedig gyalog elvándorol messze utakra, s kutat ősrégiségeket. Szavát ritkán hallani, pedig tízféle nyelven tudna felelni akárkinek. Van tőle már egy érdekes ismertetés Juliánról, ki IV. Béla idejében harmadmagával elindult az ősmagyarokat felkeresni; visszajött, és tudósítá a királyt, hogy a Volgán túl még van egy nagy magyar nép, mely ősvallását tartja, saját betűket használ. - Hanem aztán jött a mongol csorda, s végigsepert egész Európán. Az ősmagyar népet ki tudja, hová terelte el?

Barkó Pálnak azóta mindig az zúg az agyában, hogy milyen derék volna ezeket az ősrokonokat valahol felkeresni a világ pusztaságaiban.

Most éppen az ősmagyar betűket mutatja be társainak. Még a tizenkettedik században a papok is ezekkel írtak; egyszerű vonalakból vannak azok összetéve, miket könnyű volt késsel egy négyszögű pálca négy oldalára vágni, úgy olvasták a sort felülről lefelé. A magyar hitrege, a régi pogány dalok ily botokra voltak felróva. A keresztyén hitbuzgalom elégette azokat, ahol találta. A székelyföldön maradt meg egy templomon még ilyen írás.

A fiatal krónikások nagy figyelemmel hallgatták az ifjú archeolog értekezését, s azt is átvették a krónikába.

Harmadik előadó volt Jenőy.

Szent István koronájáról beszélt. Olyan dolgokat mondott el, amiket ma is csak suttogva lesz jó továbbadni: hogy az a korona mindenestül, gyöngyöstül, drágakövestül nem ér többet tízezer tallérnál, sőt egy bécsi ötvös ajánlkozott, hogy ezer tallérból kiállítja mását, mégis hetvenezer aranyat adott érte első Mátyás idejében az ország, hogy visszakapja, pedig ahogy a rajta lévő képek és nevek bizonyítják, ez a korona nem is volt soha Szent Istvánnak a fején. Az angelus, aki azt hozta, nem valami angyal; hanem αγγελως, ami görögül "küldönc"-öt jelent. Dukasz Mihálynak valami embere.

A hallgatóknak hidegen borsózott végig a hátuk. Az ilyen felfedezések megpróbálják még a legerősebb szíveket is. Éppen mint mikor azt kell hallani, hogy ezt a világot nem teremthette hat nap alatt az Isten: mert íme itt vannak a geológia bizonyítványai ellene. - Az ember nem szereti, ha az illúzióit háborgatják.

Ez értekezés is felvétetett a krónikába, de utána lőn jegyezve, hogy ezt soha le ne írja, tovább ne adja senki.

(Biz azt ki is nyomtatták már azóta.)

Most következett Borcsay.

A himlőhelyes ifjú sokat tartott szavalási tehetsége felől; neki nem volt elég az asztal mellett ülve felolvasni a maga részét; ő szavalni szokta azt könyv nélkül és kiállva a középre, hogy a két kezével szabadon hadonászhasson.

Egy felfordított szűrőkád volt a rostrum, onnan mennydörgött alá.

Szavalatának tárgya Csokonai Vitéz Mihálynak egyik titokban tartott verse volt e címmel: Vallás.

Hajmeresztő poéma.

Megtámadja magát a pozitív vallást, gúnnyal és komolyan, emberszeretetből, istenismeretből. Nem a pápista vallást; valamennyit; mindenféle dogmát, religiót, legyen annak papja érsek, dervis, bonc, rabbi vagy szuperintendens! Megtámadja a tornyokat, templomokat, s azt meri mondani, hogy egy cifra toronynak az árából száz szenvedő embernek Iehetne menházat építeni.

E rettenetes költemény egy sötét, félig világított föld alatti odúban elszavalva egy hosszú, fekete ruhás pap forma alaktól, más nyolc fekete ruhás pap forma alak előtt, a legborzalmasabb konspiráció képét mutatta fel, amit valaha föld alatt forraltak.

Az egy szál gyertya úgy lobogott az asztalon, a körülülő arcokat reszkető világításba hozva.

A szavalónak a tekintete pedig egészen fel volt magasztosulva. Elfeledteté, hogy nem szép, hogy ragyái vannak: a lélek ült rajta, csillagfény volt körülte. - Azt mondják az ilyenre az igazhivők, hogy "az ördög is szereti a magáét!"

Négy társa tapsolt neki, és vivátot kiáltott; hatan hallgattak.

Egy vén teológus azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez a költemény igen szép; de egy századdal korán született, és ránk nézve még akkor is nagyon korán.

A többiek hallgattak.

Jenőy föltevé a kérdést, hogy beírassék-e e költemény a krónikába?

Titkosan szavaztak. Az volt a módja, hogy bezárt öklét mindenki egy lefordított kalpag alá bedugta, s egy fehér vagy fekete cédulát hagyott alatta.

Jenőy felemelte a kalpagot.

Csak hat szavazattal öt ellen lett eldöntve, hogy Csokonai ismeretlen verse befogadtassék a krónikába.

Következett a második kérdés: szabad legyen-e e költeményről másolatot venni?

Jenőy feltette magában, hogy "nem"-re fog szavazni. Ha e költemény kimegy innen, veszélyt fog hozni az egész társulatra. Maradjon ez a késő kornak.

Aztán mikor másodszor fölemelte a kalapot, hét fehér és csak négy fekete cédula volt alatta. Egyik a feketék közül a sajátja.

Tehát "kettőnek" az először "nem"-et szavazók közül kellett másodszor "igen"-re szavazni.

Jenőy súgva mondá a mellette ülő sántának:

- Nem tetszik nekem az, hogy először hat, azután hét. Vigyáznunk kell egymásra...

A költeményt aztán mindannyian leírták, Borcsay diktandója után.

Azzal mindenki kiverte a pennáját, becsavarta a kalamárisa födelét, s elrejté azt a tóga zsebébe hátul. Az írásnak e napra vége van.

De még valami van hátra.

Csuka Feri felleghajtójának hármas gallérja közül előkerült egy sajátságos instrumentum. Olyan, mint a klarinét, de rokon a trombitával: fa a fuvolája, a tölcsére öblös; a fúvója hosszú és vékony, mint a tollszár.

Ez a tárogató.

Tiltott, üldözött hangszer. Kiáltó emlék azokból az időkből, amikor még rebellis kurucok hordták zászlóikat egész Németújvárig, s harsogtatták a szabadságdalokat.

Össze kellett törni minden tárogatót. Nehogy még valaki belefújjon ez ördöngös hangszerbe, s arra ismét előrepüljenek annak üregéből mindazok az alvó démonok, amik egykor a repkedő zászlókon szerettek lovagolni, nyerítő paripák, csattogó szablyák hangjával véres menyegzőben párosodni. Rég kiveszett már az ivadékuk is e harcbűvölő hangoknak. Megégtek a tárogató forgácsaiban. Utolsó riadójuk az volt, mikor a kemencében pattogott a fájuk. A nótákat is elfeledte mindenki.

Utoljára fújták e nótákat a budai országgyűlésen a felgyűlt nemesi bandériumok előtt, mikor a koronát Bécsből hazahozták; akkor hallatta még egyszer a tárogató a Héj, Rákóczi, Bercsényi! indulót - s aztán azt a másikat: Őszi harmat után. Volt is nagy riadal Budán. Mintha a fél világot akarta volna vállára venni a magyar! - Hanem már tizennyolc év múlva a nemesi felkelő bandériumokat ezzel a marssal vitték a táborba: "Hol lakik kend, komámasszony? Keresztúrban!" De úgy is vették hasznát. Mert a másik nóta nagy hamar az lett, hogy "Retirálj, retirálj! Komáromig meg se állj."

A Csittvári krónika ez eltemetett dalok hangjegyeit is őrzi. Csak tárogató kell hozzá, mely azokat kiadja; meg ember, aki a tárogatót tudja fúni. Mert mesterséges eszköz az. Nehéz kitalálni a fúvásmódját; aki nem ért hozzá, egy sikoltó hangnál egyebet nem tud belőle kihozni, aki pedig tudja nyitját, annak annyiféle hangot ad, ahányat kíván tőle; sír, buzdít, harsog, kesereg, feljajdul, a levegőt hasítja, s megint panaszra fordul, egész a szellősuttogásig.

Maga a szóbeli értelme a Rákóczi nótáinak nem valami különös.

Annak a nótának a szövege, amit az őrtüzek mellett panaszolt el a tárogató, így szól:

Hejh, a sasnak körme között,
Körme között,
Hervad, mint a lép,
Szegény magyar nép.

Lám a német mily kövér,
Bőribe se fér.
Mégis mindig többet kér.
Szegény magyar vér!

Biz ez együgyű versecske: hanem mikor az a tárogató magyarázni kezdi a fiatal diák kezében, mennyi emlékezet van abban! Aki hallja, azt képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek a történetét játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újraszületett, a két élet között elfeledte az elébb történteket: hanem ezeknek a láthatatlan lényeknek az érintésére, ezekre a hangokra megint megzendült a lelkében a megelőző élet minden emléke.

Még kevesebb jelentőségű a harci riadója:

Hejh! Rákóczi, Bercsényi!
Vitéz magyarok vezéri:
Hová lettél, Bezerédi?
Nemzetünknek fényes csillagai!
Ocskay?

De ennek a nótája már a kétségbeesés rivallása. Az utolsó erőfeszítés halottébresztő felhívása. Tűz van a hideg fában!

Lám, azok a fiatal diákok hogy hevülnek, hogy ég az arcuk a kürtriadóra.

Pedig hát mit nekik Rákóczi? Bercsényi? Bezerédy?

Ki volt az az Ocskay?

Tanítja azt valaki? Tudja azt valaki?

A harmadik nótának a verse pedig éppen igénytelen. Pedig az volt legjobban eltiltva, megüldözve; sok ember megheverte miatta a börtönök reves szalmáját!

Pedig hát mi van azon, hogy

Őszi harmat után
Fujdogál a téli szél,
Fujdogál a téli szél.
Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.

Hanem ez volt az a dal, amellyel a kiűzött fejedelem utolsó csapatjai búcsút vettek a hazai hegyektől.

Az ő piros csizmáik nyomát födte el hóval a tél! S olyan jól elfödte, hogy soha nem is tértek e nyomok többé vissza.

És még most sem tudja senki, aki e búsongó búcsúdalt hallja, hogy mi van abban, amitől a könny a szemeket eltölti, s a keblet elnyomja valami nehézség.

Egyik lehajtá fejét az asztalra, úgy sírt rajta, a másik félrefordult; az orientalista hátraszegte fejét, mintha távolba nézne; magának a tárogatót fúvónak is két kövér csepp víz gördült végig duzzadó orcáján.

A sötét tógás alakok csendesen zengték a tárogató után:

Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.

...Perduellio volt e dalt énekelni!

Egyszerre a pincegádorból, mint a behemót kiáltása, hangzik Nagy uram jelszava:

"Ad cantum!" (Fel dalra!)

A diákok egyszerre fellökik az asztalon lobogó gyertyát, s a következő percben a sötétben felzendül a leglármásabb bordal:

Hejh, hajh! Igyunk rája!
Úgyis elnyel a sír szája,
Ott lesz fáradt testünk
Csendes hazája.
- Ez a bortól undorodik; -
- Ez, mint szapu, sajtár iszik: -
Ez nem iszik; - ez nem józan; -
Itt is, ott is, nagy hiba van.
Ejh, hajh! Igyunk rája!

Mire a világosság kívülről megjelent a pincében, a Csittvári krónikának híre sem volt sehol; kalamáris, íróeszköz eltűnt az asztalról, helyette ott állt a tíziccés órros az asztalon, s minden diák kezében magasra volt emelve a bádogpohár.
"


Megdöbbentő látni, milyen régóta rombolják a felvilágosodás beavatott és megtévesztett ügynökei a magyar közösségi összetartozás eszméit és jelképeit, a nemzeti identitást, hogy mennyire nem új rombolás mindez, milyen régóta zajlik társadalmunk szétverése. Természetesen a nemzetszétverést eleinte nagyon is nemzeti köntösbe kellett csomagolni, hisz különben, e megtévesztő álcázás nélkül sem a debreceni diákok, sem Petőfi sem mondjuk mai magyar hazafiak nem szajkóznának olyat, ami valójában nemzeti érdekeinkkel ellentétes. Ezért a "függetlenség" mítosza, külsőségei, ezért a tárogatózás. meglepő, hogy már a rovásírás is akkor is keveredett a nemesgyalázással és micisapkázással, ma is dicsőítik kossuthot Jobbikosok és hungaristák.

A csomagolás nélküli gyalázkodás csak később, a zsidók tömeges, nyílt megjelenésével a sajtó, az irodalom, az értelmiségi pályák és a politika terén vált lehetségessé.

Érdemes a szentkorona micisapkázásának motívumát egy közbenső időszakban is felmutatni, amely összeköti a reformkor előestéjének naív kuruc protestáns diákjait korunk SZDSZ-LMP-MSZP-s nemzetgyalázóival, ez a téma is újra meg újra felmelegítésre kerül:

Tormay Cécile: Bujdosó könyv
feljegyzések 1918-1919-ből


"Kun Béla a magyar szent koronára külföldi antikváriusokkal alkuszik!
Mondják, 170.000 koronát kínáltak neki. A kövek másodrendűek, az arany elvékonyult, csak a történeti emlék ér valamit... Már csak 170.000 koronát ér a magyar királyi múlt.
A kormányzótanács még vár. Ki ad többet érte? ... És ha egy napon eljönne, aki többet ad...Ha eljönne, akkor Kun Béla és Szamuelly, Landler elvtárs és a többiek kinyitják a vaspántos ládát fenn a kápolnában. Fölé hajolnak, a kezükbe veszik és... a zsidók árverésre viszik Európa legrégibb királyi koronáját.
"