2011. április 16.

Töredékek az összeomlásról I.

A jelenlegi társadalmi gazdasági és természeti folyamatok iránya jó előre érzékelhető volt. Aki figyelt, pontosan tudhatta, mi vár ránk a közeljövőben. E téren azonban a lehetőségeink fokozatosan romlottak. Jelenleg biztos előre jelzéseket néhány napon belülre adhatunk. A tényleges időtáv, amit előre-hátra lát ma az ember 5-6 nap, esetleg egy hét. Orwell, aki még hitt az emberek emlékezetében, azt feltételezte, a múltbéli tudósításokat utólag kell a jelen hazugságaihoz igazítani, s az újságokat visszamenőleg át kell írni. Nos, erre nem volt szükség. Semmiképp sem tudományos, és nem reprezentatív felmérésem szerint két-három évvel a magyar gazdaság orosz piacról történő kivonulása után az emberek nagy része már nem tudta, melyik kormánynak köszönhetjük, illetve ki volt az a politikus (előbb pénzügyminiszter, de az orosz piacok feladása idején már miniszterelnök-helyettes), aki bejelentette: a nemzetközi valuta alap nem támogathatja tovább az Oroszország felé irányuló kereskedelmünk deficitjét, így ki kell vonulnunk arról a piacról. Természetesen az emberek nagy része azzal sem volt tisztában, melyik párt tette ezt velük. De ez végül is részletkérdés, csupán vakságunkat jellemzi. Az emberiség nem csupán előrelátását veszítette el, hátra sem látunk. Létünk teljesen bizonytalanná vált.

Ilyen körülmények között a válság és a belőle fakadó az összeomlás lehetősége állandóan érzékelhető. És épp ez az állandóság ad lehetőséget kibúvókra. Az összeomlás rémképe itt kísért, de itt kísértett tegnap is, sőt húsz éve is, sőt még régebben, és lám, a világ megy tovább. Egyre rosszabb ugyan, de mégis, ha alaposabban körülnézünk, ha bátran támaszkodunk a „médiára”, az egész nem több, múló „rosszullétnél”, a pánik pedig hiányos ismereteinkből fakad. Hisz nem tudhatunk mindent, nem láthatjuk, mennyi tartalékkal rendelkezik még a rendszer, hogy az olajat kiváltó, de az „olajlobby” által gondosan rejtegetett „szupertechnológiákról” ne is beszéljünk. Bátran kijelenthetjük tehát: összeomlás tehát nincs, és nem is lesz. — E gondolat maga két apróságban gyökerezik. Egyfelől tisztázatlan maga a fogalom, másfelől nem érjük és nem is érthetjük az ide vezető folyamatok időléptékét, hisz az messze túl van az általunk belátható 5-6 napon. Kicsit úgy vagyunk a jelen helyzettel, mint a hangyaleső tölcsérébe tévedt rovar. A tölcsér mélyéről csábító illatfelhő árad. Ha ezzel együtt a veszélyt is érzékelnénk, nem közelítenénk, de a lejtő biztonságosnak tűnik. És a biztonság illúziója meg is marad egészen addig a pontig, ahonnan már nincs visszatérés. A hangya meg tesz két kört a tölcsér peremén, miközben az ígéretes pont felé halad, s csak a harmadik kör után döbben rá, nem tud visszajutni. De akkor már későn. Út akkor már csak a tölcsér alján leselkedő végzet felé vezet.

Ha meg akarjuk érteni, hányadik körnél is járunk, józan eszünket kellene használni. Talán ez a legnehezebb, mégis úgy érzem, ez az egyetlen járható út. A történelmünk tanulmányozása során figyeltem fel e lehetőségre, s biztattam is sokakat, ha nem értenek valamit, ha kétségeiket támadnak, ne az előadónak, a tanárnak, a tudományos embereknek higgyenek, hanem használják bátran a fejüket. Feledkezzenek el a forrásokról, a tananyagról, feledkezzenek el mindenről, helyezzék magukat az adott környezetbe, és nézzék meg, hogyan döntenénk. A történelem ugyanis nem elvont tudományos kép, hanem az egykor volt mindennapok valósága. Példának okáért, ha egy hadvezér a leírások szerint több nappal az ellenség előtt érkezik egy területre, maga jelöli ki a csatateret, és elsőként helyezi el a csapatait, nem feltétlenül a csatamezőként szolgáló sík egyik sarkába vonul. Sokkal inkább a közepén elhelyezkedő dombot szállja meg. Ezt – a tényleges leírásokkal ellentétben – számtalan gondolatkísérlet igazolta. Ilyenkor az ember eldöntheti, a forrásoknak hisz, vagy a józan eszének. Hasonló példát ír Padányi Viktor, aki szerint az állatnak, embereknek akkor is ennie kell, ha erről nem tesznek említést a korabeli források.

Ha az ember nem hagyja, hogy mások – médiák, hírforrások, hírmagyarázók, szót-szóra mondó tudományos emberek stb. gondolkodjanak helyette, pontosan tudnia kell, mit is várhat saját magától. Tudnia kell, az agya tőle függetlenül is modellezi a valóságot, csak az a kérdés, hogyan. E. S. Gardner írja valahol (talán „A morcos lány esete” c. művében), hogy az emberi agy hihetetlen adatmennyiséget tud tárolni, de nem képes felismerni az ezek közötti összefüggést. Talán így is van, magam azonban gyakorta tapasztalom az ellenkezőjét, az agyunk akár felületi, akár lényegi hasonlóságok alapján képes rendszerezni a felmerülő adatokat. Legjobb példája ennek a bevásárló fogas, amikor az ember készít egy tízes listát, majd megkéri – mondjuk a feleségét, készítse el ő is a saját listáját. Ezt követően felolvastatja a másik listát, és az ott szereplő elemeket összeveti az általa írtakkal. Legyen példának okáért az első szereplő nála egy láda, az asszonynál pedig liszt. Ebben az esetben elképzeljük, amint a lisztet beletettük a ládába. Az agyunk – akár korlátlan ideig – meg tudja őrizni e kapcsolatot. A megérzések, a „dézsa bú”, a gondolatolvasás és számtalan megmagyarázhatatlan parátlan, és parajelenség mögött ott húzódik e képességünk. A magam részéről valami hasonlót szeretnék segítségül hívni, amikor a modern történelem egy hasonló összeomlását hozom fel példának.

A Római Birodalom összeomlása – bár ezt kevesen tudják, és sokan vitatnák – valamikor az időszámításunk körül kezdődik, talán éppen Jézus születésével, de mindenképp a kereszténység színrelépése körüli időkben, hátterében a Földközi-tenger medencéjének kifosztása és Észak-Afrika korábban búzatermő vidékeinek elterméktelenedése áll. Akit e kérdés érdekel, olvassa el David Attenborough: „Az első édenkert: a Földközi-tenger világa és az ember” c. írását. Távolról nézve a folyamatot teljesen világos, hogy a birodalom összeomlása e pillanatban vert gyökeret. Róma fokozatosan pusztította maga körül a világot, de amikor idáig jutott, a korábbi módszerei csődöt mondtak, új berendezkedésre volt szüksége. Új eszközöket kellett felvonultatni a természet elleni háborújában. Ezek a mozzanatok vezetnek a császárkorhoz, és az európai terjeszkedéshez. A bukás ekkor már borítékolható, ám előttünk áll a fénykor, és több mint háromszáz évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a birodalom kettészakadását látva a történészek felismerhessék: az út bár még nem értük el a csúcsot szakadékhoz vezet.

Róma napjainkig tartó reneszánszában ez a pont az első világégést (így pontos, mert az a háború nem ért véget, a mai napig tart) követő gazdasági világválság volt. Az út innen még elég hosszú ideig, ha nem is háromszáz évig felfelé vezet. Az újabb fordulatot, a birodalom kettéválást itt a hidegháború vége jelenti, de köthetjük ugyanezt szeptember 11-hez is. A világhoz, és főként az egymáshoz való viszonyunk gyökeres fordulatot vesz ezekben az években. Mindezt nagyon jól példázza a magyar rendszerváltás. Vakságunk többé már nem csak a múltra, és a jövőre terjed, a jelent is érinti. 2003-ban felmérést végeztünk a Tisza mentén. Az adatainkat az érintett megyékben nem hitte senki. Mert a városban élőknek fogalmuk sem volt, mi is zajlik vidéken, arról végképp nem, hogyan is érinti őket. Akkoriban egyes településeken nem lehetett öregségi indexet mérni. Ez a szám az öregek és a fiatalok arányát jeleníti meg, de ahol nem volt egyetlen fiatalkorú sem, ott nem volt mit összehasonlítani. A vidéki Magyarország leszakadása, ha tetszik összeomlása napjainkra befejeződött. Az ország kettészakadt. Szó sincs arról, hogy épp erős hajótesttel futnánk az idő végtelen óceánján. Magyarország szerencsétlenebb helyzetben van, mint a Titanic volt a jéghegynek ütközéskor. És ezt sajnos a mai napig nem vesszük észre.

A római birodalom példájánál maradva Attila áll most Róma falai előtt. A vég tehát közel, de még mindig lehet némi idő hátra. Ha valaha lesznek még történészek, a 2010-es évet a népvándorláskor nagy hadjárataihoz hasonlítják majd, melyek alapjaiban rengetik meg a birodalmat. Valahogy úgy, ahogy azt a végelszámolás c. szösszenetben jeleztük.

Ha most valaki komolyan veszi mindazt, amit elmondtunk, leírtunk, meg kell állnia. Nem szabad tovább előre rohannunk. Ha az ember zsákutcába jutott, minél hamarabb veszi észre ezt, s fordul vissza, annál jobban jár. Meg kell tehát állnunk, és el kell gondolkodnunk, hová is jutottunk. Valahogy úgy, ahogy Micimackó tette, amikor eltévedtek a ködben. Bármilyen buta gondolat elég ahhoz, hogy az ember kizökkenjen a megszokott kerékvágásból. Történetünkben Nyuszi, Malacka, és Micimackó hosszas bolyongás után mindig ugyanabba a gödörbe tért vissza, ahonnan elindult. De mielőtt folytatnánk, olvassuk el Karinthy Frigyes tolmácsolásában mi is történt a ködben e három jó baráttal:

"- A dolog úgy áll - vallotta be végre Nyuszi -, hogy mi bizony valahol eltévedtünk.

Egy árokban pihentek, fenn az Erdőben. Micimackó már unta az árkot, gondolta, ez valahogy úgyse jó így, mert akármerre indultak, mindig ugyanabba az árokba értek vissza. Valahányszor feltűnt előttük a ködben, Nyuszi mindig diadalmasan kiáltotta: "No, végre tudom, hol vagyunk!" Ilyenkor Micimackó is szomorúan megjegyezte: "Hiszen én is tudom." Akart is valamit mondani, de nem jutott más eszébe, csak annyi, hogy "SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG!" Igaz, kicsit ostobának tetszett az ilyesmi, mikor Nyuszi és Malacka is ott voltak mellette.

- Hát - mondta Nyuszi hosszabb hallgatás után, miközben senki sem rebegett köszönetet a szép sétáért - mégiscsak jobb lesz, ha felszedelőzködünk... Melyik lesz a legjobb út?

- Az hogy volna - kérdi Micimackó lassan -, ha mihelyt innen kitesszük a lábunkat, újra próbáljuk megkeresni... és újra visszatalálunk?

- Mi hasznunk volna abból? - kérdi Nyuszi.

- Hát ha haza akarunk találni, és képtelenek vagyunk... úgy gondoltam, hogyha ide akarunk visszatalálni, akkor ezt se találnánk meg többet; na és az direkt Jó Dolog lenne, ha nem látnám ezt az árkot többet, mert akkor esetleg olyasmit találunk, amit nem keresünk, és akkor az a valami, amit keresünk, de nem találunk, talán az a valami lenne, amit nem keresünk, de találunk.

- Ennek nem sok értelmét látom - véli Nyuszi.

- Mert nincs is - mondta Micimackó alázatosan. - De mikor elkezdtem mondani, még volt értelme. Valami elromlott közben.

- Ha kijönnénk ebből az árokból, és aztán visszajönnénk bele, akkor megtalálnám...

- Azt gondoltam, hogy esetleg mégse találnád meg... Csak épp gondoltam rá...

- Nézd, próbáld meg - mondta hirtelen Malacka. - Mi majd itt várunk rád.

Nyuszi csak nevetett azon, hogy milyen ostoba ez a Malacka. Elindult a ködbe. Mehetett úgy száz métert, aztán megfordult és jött vissza...

Micimackó és Malacka már húsz percig vártak akkor. Micimackó felállt.

- Gyerekek! - mondotta Micimackó. - Valami eszembe jutott. Nézd, Malacka, menjünk haza.

- De kérlek, Micimackó - sikoltott Malacka, és csupa izgalom volt -, te talán tudod az utat?

- Nem - ismerte be Micimackó. - De nekem tizenkét csupor mézem van a kredencemben, ezek engem már órák óta várnak haza. Eddig nem hallottam, hogy mit akarnak, mert ez a Nyuszi beszélt és beszélt és beszélt, de ha senki se beszél, csak azok a tizenkét csuprok, akkor... azt hiszem, Malacka, én tudni fogom, merről jön a hang... Most gyerünk."

— És persze Malacka és Micimackó hazatalálnak, nem azért mert tudták az utat, hanem azért, mert meghallhattak valamit, ami haza hívta őket. Ezt kell tennünk nekünk is. Elvonulni, hogy ne zavarjon bennünket Nyuszi, és ezzel esélyt adunk magunknak, hogy meghalljuk a mézes csuprokat. — A dolog sokkal könnyebb, mint azt elsőre vélnénk. Elég kidobni a tévét, a számítógépet, lemondani az újságokat, megszakítani a kapcsolatot mindazzal, ami meghatározza a gondolkodásunk kereteit. És ha Nyuszi távol van, hallani fogjuk a csuprokat. Ettől a pillanattól érvényes lesz a mondás: segíts magadon, az Isten is megsegít.

A megoldás mindenkinek adott, de csak önmagában. Ha valakinek a társa, a gyereke, a szülei, vagy akárki a környezetében, nem akar hazamenni, ha teljesen biztos benne, hogy nem tévedt el a ködben, és bármikor visszatalál akár a gödörbe is, ne győzködje. Lássa be, itt egyelőre nincs segítség. Alapvető hiba a köröttünk élő kétkedők győzködése. A sikeres váltáshoz elengedhetetlen, hogy az ember ne érezze jól magát abban a világban, amelyikben él (Nyuszi egészen addig jól érzi majd magát, amíg rá nem döbben, hogy eltévedt, de ezt hiába is mondjuk neki, magának kell felismernie), tisztában legyen rossz érzései kiváltó okával, és higgyen magában, higgyen abban, a kiváltó körülményeket meg tudja változtatni. Mindez sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Aki azért lép, hogy az összeomlás elől elmeneküljön, menekülni fog, míg a világ s két nap, és sehol nem lel majd biztonságra.

Ha meg akarjuk változtatni magunk körül a világot, a változást magunkban kell kezdeni. Meg kell vizsgálni, kell-e nekünk ez az életforma. Ha igen, ne foglalkozzunk többé azzal, mi vár ránk holnap. Ennek a formának a lényege: élj a mának, élj a pillanatnak, élj valamiféle virtuális valóságban, ahol az lehetsz, ami lenni akarsz, és ahonnan kizárhatod azokat, akik figyelmeztethetnek: talán még sem vagy az. — Ez esetben hidd el, csak az történik veled, aminek történnie kell: „mert megérdemled”.

Aki eljut odáig, hogy elutasítja az életformát, keresse meg azt a pontot, amíg váltani tud. Ne vállaljon kétes küzdelmeket. Főleg önmagával szembe ne. Ha nem akar lemondani a városról, ne tegye. Ha csak tudatos vásárló tud lenni, legyen az. Ha addig jut el, hogy kerékpárral közlekedik, nem eszik gyorsétteremben, a bio-piacon vásárol, az is elég. Élje az életét, azok között a keretek között, amelyeket el tud fogadni. Tegye rendbe a dolgait, rendezze a kapcsolatait. A felkészülést ne a várható eseményekhez, hanem saját teljesítőképességéhez méretezze. Ez nagyon fontos; a várható eseményekre nem tudunk készülni, mert fogalmunk sincs, mi várható. A saját életformánkat azonban át tudjuk alakítani, de csak önmagunkhoz mérten. A túl nagy változás a saját összeomlásunkhoz vezethet, márpedig az elkövetkezendő időnkben elsődleges, hogy mi magunk lehetőleg épségben várjuk az eseményeket.

Az átmeneti, zavaros időszakokban a legfőbb segítség a hit és a szerencse lesz. Az új világban viszont csak azok verhetnek gyökeret, akik két kezükkel meg tudják teremteni létfeltételeiket. Erre kell készülni. Az ember tegnap még választhatott. Elhiteti magával: a saját lábán áll, s nem gondol bele, a sok kütyün keresztül, mellyel magát körülvette, hány embernek tapodott a hátára, vagy a kütyüket eldobva, megéli a természettől, az embertársaitól való függést. Ma már, de főként holnap, nem lesz választás. Az előttünk álló fordulat megfoszt minket eszközeink jó részétől. Aki nem tud a társaival együttműködni, menthetetlenül elbukik. A következő lépés tehát emberi kapcsolataink végig gondolása.

Hadd hangsúlyozzuk itt ismét: minderre nem azért van elsősorban szükség, mert holnap gyökeresen megváltoznak a létfeltételeink, hanem azért, mert e feltételek itt a jelenben oly mértékig torzak, hogy az ember a józanságát, ítélőképességét, erkölcsi tartását, s végső soron emberi mivoltát köztük megőrizni képtelen. Ha ebből nem tudunk kilépni, talán mindegy is, megérjük-e a holnapot. Hetesi Zsoltnak adott egy ábrája, melyben azt mutatja be, hogyan duplázódott meg 23 évenként az olajfogyasztás. Képzeljük mellé: ugyanilyen ütemben nőtt a természet pusztítása is. 2008-ben lezárult egy korszak. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudjuk fokozni az olajkitermelést, nem tudjuk 2031-ig megduplázni azt. Szerencse, mert ahogy ebben az időszakban ki kellene termelnünk a könnyen hozzáférhető készletek összességét, ezzel párhuzamosan el is pusztítanánk a megmaradt természeti környezetünk egészét. Épp itt volt tehát az ideje, hogy a Teremtő, avagy a Természet végre kivegye kezünkből a játékszereinket.

2011. április 14.

A japán kormány a főváros áthelyezését fontolgatja Tokióból???

Frissítve

Szinte tegnapi hír volt, hogy a fukusimai atomkatasztrófa megkapja a 7-es, csernobili szintű, tehát eddig legmagasabb súlyossági fokozatot.
Azonban, ha a bolgár Novinite.com hírügynökség által az orosz Itar-Tassz hírügynökség hírére hivatkozva közölt információ hiteles, akkor igazából nem sokáig lesz 7-es, hanem máris lehet bővíteni a skálát egy 8-assal:

Japán a katasztrófa miatt aggódva fontolgatja a főváros áthelyezését

Április 14, kedd
Miközben újabb nagyerejű földrengések rázzák meg Japánt és a sugárzás szintje növekszik Tokió környékén, az ázsiai ország döntéshozói megfontolják a főváros áthelyezését egy másik városba.
A legvalószínűbb helyszín egy új főváros számára az Itar-Tassz szerint Oszaka, vagy Nagoja. Mindkét város nemzetközi repülőtér mellett helyezkedik el. A fő feltételek, hogy az új fővárosnak legalább 50 ezer fős lakosságúnak kelle lennie és elegendő kapacitással kell rendelkeznie a parlament, a kormány, a Császár rezidenciája és a külföldi diplomáciai képviseletek elhelyezéséhez.
Szakértők szerint, ha egy 7,2-es erősségű földrengés sújtaná Tokiót, a halálos áldozatok száma 11 000 körül lenne, a sérülteké 210 ezer, az anyagi kár pedig körülbelül egymilliárd dollár.
Enyhén szólva demoaralizáló hír a tokiói agglomeráció kb. 35 millió lakójának, hogy a fejesek elhúznak délre (mint a vadlibák), őket meg sorsukra hagyják. Bármilyen fegyelmezettek is a japánok, ez egy erősen népfelkelés-esélyes helyzet lenne...

Az önmagában egy magától értetődő és minden komoly országban kötelező elem, hogy léteznek forgatókönyvek, tervek a kormányzat folytonosságának fenntartására természeti csapás, terrortámadás, háború, stb. esetére, és ezek a forgatókönyvek természetesen tartalmazzák a kormányszervek földrajzi áthelyezésének lehetőségét is.

A hírt, ha jól látom, egyelőre nem vették át a "komoly" hírügynökségek, a Google a cikk címét mindenhol e bolgár ügynökségre hivatkozó helyeken dobja ki. A dolog lehet tudatos dezinformáció is, de lehet hiteles szivárogtatás is.

A kitelepítési tervet indokolhatják az alábbbi infók, vélemények is:

"A fukusimai reaktorok időpzített bombák, a japán kormány tagadja a tényeket"  Beszélgetés Michio Kaku japán-amerikai atomfizikussal


Korábban elismerték, hogy a 2-es reaktorban ellenőrizetlen láncreakció zajlik időnként.
A Zerohedge blog olyan forrásokra hivatkozik, melyek szerint a 4-es reaktornál, amely le volt állítva a földrengés idején és nincsenek benne a fűtőelemek, a kiégett fűtőelemtározóban indult be a láncreakció!!! Mindez a szabad ég alatt, hisz hűtővizét elvesztette és épülete felrobbant...

A TEPCO megerősíti, hogy a 4-es reaktor használ fűtőelemtározója most egy ellenőrizetlen nyíltszíni maghasadási folyamat

Frissítés:

Érdemes a fenti hírt egybevetni a Europe2020 legutóbbi elemzésének a Japán katasztrófára vonatkozó részével:

Globális rendszerválság: 2011 második fele - az USA kincstárjegy piacának leolvadása várható

A globális infláció tekintetében öt utat ismerhetünk fel, amiken keresztül a japán válság erősíteni fogja a jelen inflációs nyomásokat:
• a polgári nukleáris iparág terjeszkedésének drasztikus befejeződése világszerte rohamosan fokozni fogja a nyomást az olaj, földgáz és szén árára [15].
• A gyárakat és szállítást befolyásoló áramkimaradások [17] miatt sok létfontosságú elektronikai alkatrész hiánya, magasabb árakat jelent az elektornikai termékeknél a számítógépektől a lapos képernyős TV-kig  [16]).
• növekvő nyomás a világ élelmiszer- és energiaáraira, [18] a japán élelelmimport (főleg rizs) növekedése miatt, mivel az atombaleset által érintett terület egyike az ország fő mezőgazdasági régióinak.
• A világgazdaság további hanyatlása  a japán gazdaság majdnem teljes leállása következményei miatt, (Japán az export és a "just in time" szállítások terén is kiemelkedő) [19], ami éppannyira korlátozni fogja  a "deflációs" hatást a globalizált kereskedelemre. [20]
• és végül, a Bank of Japan masszív  likviditásinjekciói miatt zuhanó jen  és a pénz "kölcsönzési költsége" világméretű növekedésének kettős jelensége (magasabb kamatok), Japán hatalmas újjáépítési szükségletei miatt.

Ezek az előrejelzések értelemszerűen nem veszik figyelembe a legrosszabb katasztrófaforgatókönyvet, amely szerint a Tokiói-régiót súlyos sugárszennyeződés érné a fukusimai erőmű  robbanása miatt.[21]. Egy ilyen eset Csernobilhoz hasonlóan egy lezárt zóna létrehozását eredményezné, ami érintené ezt a több, mint harminc millió lakos által lakott régiót, és amely a globális alapvető szükségleti cikkek áramlásának szivében található,  és ami egy történelmileg példátlan humanitárius katasz trófához , továbbá a  globális  áru- és pénzügyi piacok azonnali ellehetetlenüléséhez vezetne.  Egész egyszerűen: nincs "B-terv" a Tokió és környéke által képviselt globális csomópont "hirtelen leállása" esetére.

2011. április 13.

Bodrogköz

Ez ugyan nem töredék, de kilestem egy félig sem nekem szánt "beszélgetést", és arra gondoltam, megajándékozom Dorkát egy Vajdácskai történettel. Tán nem lesz haszontalan.

Felvezetőül Pásztor Attila Bodrogközi költő Új sivatagi népek c. versét választottam, amely akár a töredékek ars poétikája is lehetne:

Új sivatagi népek

Szíveinkre, ha eljön az éj, a világ beleroppan
Ahogy a boglya gyufára válaszul égni ha késik
Majd hamvadnak az álmok a hajnali égremegésben
S estre a munka oltja el újra az új verítékkel
De minden reggelre kevesebb marad már a kazalból
S egyre kevesebb aki hőn melegedni szeretne
Mosolyt vigyorrá cserez a szél, amit a gépsivatag küld
Papírkeselyűk kémlelik légyköpte érzeteinket
A látás virágaiból már nem szakíthat a távol
Mosásban összement létünk a kényelem kötelén leng
Majd e tér új urai e ronggyal lovuk csutakolják
Kik körbeállják, de nem értik soha templomainkat
Pásztor Attila

S a beígért történet:

Az aranylábú madár nyomában

Az egyik ér, olyan, mint a másik, s egyik fűszál sem hasonlíthat jobban a másikra, mint ahogy a part menti fák hasonlítanak egymásra a járatlan utazó szemében. S bizony, ha az erek kunkorodnak, egymásba fordulnak, ha a széles, biztosnak tűnő ág, hirtelen posványba, mocsárba fúl, vagy épp végeláthatatlan tóba torkollik, nehéz, hanem lehetetlen meglelni a kijáratot. Nincs könnyű dolga tehát az utazónak, járjon bár vízen, vagy szárazon. Mert midőn az ember úgy véli, biztonságos partra ért, s innen tán gyalog is folytathatja útját, hamarosan vizek, lápok dágványok állják útját, s örülhet, ha a csónakhoz visszatalál. Csoda, hogy a vándor, ki oly csodásnak látta tegnap a tájat, ma már pokolba kívánja a lápi világot? Szerencsénkre élelemnek és víznek híján nem vagyunk, különben nagy árat fizetnénk ezért az útért. Így is három napon át bolyongunk a lápban, mire emberjárta helyre érünk. A háton egy kocsiút kanyarog, előttünk jár is valaki. Később megtudjuk: Géresi Ferenc úr az, a jászóvári prépostság ispánja. Fel is kéredzkednénk mellé a kocsira, ha nem sietne oly nagyon. De sürgős dolga akadhatott, mert csak a porfelhőt látjuk utána. Hanem most már nem egyedül rójuk az utat. A csónakot lenn hagytuk a Füzes-éren, s indulunk előre, no, nem toronyiránt, mert azt itt nem lehet, de azért jól kivehetően a szemközti magaslaton emelkedő templomtornyok felé. Az út nem sokára néhány viskó közé téved. Halászkunyhók ezek, pár család él bennük, hanem is urasan, de tisztességgel. Szóba elegyedünk az itteniekkel. Eleinte bizalmatlanok. Idegenek vagyunk, fiatalok, ruhánkat alaposan megviselte az út. Kiejtésünk városias, ahogy mondják. Nem magyarázkodunk, meghagyjuk őket e hitben, hozzáfűzve: a vidéket mérjük fel. Ezt talán nem kellett volna mondani. Attól kezdve mérnöknek – inzsellérnek – néznek. Szentül meg vannak győződve, hogy az adókivetés végett jöttünk. Hosszasan beszélgetünk anélkül, hogy a hitüket megingathatnánk. A környékbeliek azt beszélik, a király a vizekre, lápokra is adót akar vetni, holott abból a szegény embernek semmi számbavehető haszna nincs. – Előbb elviszik a vizeket – mondjuk erre – s csak aztán adóztatják a földet.

Több se kell nekik, mosolyognak, sugdolódznak a hátunk mögött. Azt még csak elhiszik valahogy: a korona adót akar húzni a vízből. Hisz húzhat is. A halból fizetnek rendszeresen, és ad mást is a rét, legalábbis annak, aki ismeri. A piacon nemcsak a hal kél el, a csík, a madártojás, a lúd, a réce s a daru is. Aztán ott a méz, a gyümölcs, vagy a kosarak, a szakajtók, a fűzből és gyékényből font eszközök, használati tárgyak. Ad a rét, a láp, annak, aki tudja, mit kell elvenni tőle. S ha a király ezt valahogy megorrontotta, nem csoda, hogy adót akar kivetni rá. A rét gazdagságából Vajdácska címerébe is jutott. Nem véletlen áll ott az az aranylábú madár. S ha most a király is részesedni akar a lábára tapadt aranyból, hát lelke rajta. Jut is, marad is. Legalábbis így volna, ha a réten gázolva szedné össze, miként az aranylábú madár. De a király szemmel láthatóan a madár lábáról szeretné lekapargatni. Ez már nem nyeri meg a helyiek tetszését. Tenni ellene nem tudnak, de félnek tőle. Azt viszont végképp nem hiszik, hogy a király, vagy az inzsellérek el tudnák vinni a vizet. A víz mindig is itt volt. A víz, a lidércek, a tündérek és a sárkányok. Arra, hogy valamikor a szél és a homok volt itt az úr a legöregebbek sem emlékezhetnek. Azt pedig hogy a vizeket igen is távol tarthatja e földtől töltés, földhát, vagy az emberi kapzsiság és ostobaság, elképzelni sem tudja senki. Erről nem is tudjuk meggyőzni őket. Az új adót viszont, melyet a víz és a nád után kell majd fizetni, szentül hiszik. Az ellenérveket meg sem hallják. Nem győzködjük őket a magunk igazáról, búcsút veszünk a tanyától és lakóitól, majd folytatjuk utunk a közeli dombokon emelkedő Vajdácska felé. A faluban takaros, rendezett porták jelzik az aranylábú madár nyomát. Ezt a nyomot követi Géresi Ferenc is, midőn minden telkes gazdához bekopogtat. A vajdaiak szomjazzák a híreket, s belesápadnak, amikor látják: legvadabb félelmiek valóra válnak. Mert a jászói prépostság ispánja megerősíti: bizony megadóztatják a terméktelen lápokat, vizeket. „De – nyugtatja meg rögtön a helyieket – isten nem hagyja el a maga báránykáit. A prépost segítséget nyújt a rászorulóknak, nem hagyja el a falut, s ha a község is úgy akarja, átvállalja a vizeket, lápokat. Változni nem fog semmi. A falu továbbra is járhatja a rétet, az eret, a berket, ha úgy akarja. A rémhír e perctől kezdve úgy terjedt, mint a szél hajtotta tűz, vagy a vidéket elborító ár. Körbefonta a telkes gazdákat, s elnyeléssel fenyegette őket. S e nagy fenyegetésben ott állt megmentőként a prépostság, mely, miként ígérte: nem hagyja el a falut. Nem kellett hozzá egy hónap, hogy a vajdaiak megpuhuljanak, s lemondjanak egyetlen kincsükről, az aranylábú madárról. Géresi Ferenc uram, ki miután így megpuhította őket, pár hét után néhány hordócska pataki borral tért meg. A nedű meggyőzőerejével, no meg simaszóval, hamis magyarázattal elszédítette a gazdákat. Így aztán odakerült a vajdaiak kézjegye a lemondó nyilatkozat alá. A prépostság pedig tartotta a szavát, tényleg nem hagyta el a falut, s első dolga volt levágni az aranylábú madarat. „A lecsapolás után – ahogy Balassa Iván írja – a fondorlatosan megszerzett vizek helyén olyan 1100 holdas birtok keletkezett, melyet még 1945-ben sem tudta könnyűszívvel odaadni. A vajdiak meg már csak akkor eszmélkedtek, amikor az aranylábú madár nem csak falu címeréből kopott ki, de az egész határban sem lehetett nyomára akadni.

Igaz, a bodrogköziek sokszor elmondták a híres átkot, mely a föld igazságtalan bitorlóinak szól, de hát sokáig úgy látszott, hogy negyvennyolc után az átoknak nincs foganatja:

Szántsa fel Pluto
vesse be Drómó,
Teremjék bodzát, labodát,
Rossz nehéznyavalyát!

Így mondták el a visszaemlékezők a hatalmas birtokok kialakulását, melyek szinte az egész Bodrogközt elborították. Valóban a legnagyobbak éppen ott sarjadtak ki, ahol valamikor a nádasok, tavak, vízmegfutotta szigetek adták ingyen a szegény nép megélhetőségét”.

A vajdai határban még ma is látszanak az egykori erek medrei, vannak még rétek is, s felszaporodtak szépen a szántók. Megélni azonban a falu nem tud belőle. Az emberek eljárnak dolgozni, míg van hová, s tán már nem is álmodnak az aranylábú madárról. Az egykori erdők, tavak rétek, lápok torz maradványai a gát mögé, a Bodrog hullámterére szorulva várják sorsuk beteljesedését. Körbe nézve a határban, itt is, ott is az újvilág nyomait véljük felfedezni. A régire alig emlékszik valaki, alig emlékeztet valami; egy-két lassan feliszapolódó holtág, néhány természetszerű erdőmaradvány, a semmi bevesző, mégis így romjaiban is gyönyörű ér. S lassan az átok is megfoganni látszik. Mert a föld sokszor már labodát, bodzát sem terem. Vagy a víz viszi el a termést, vagy a szél fújja ki a gyökerek közül a homokot. Az elemek visszatértek, s újra harcolnak a Bodrogköz feletti hatalomért. S e harcnak ma még csak a vesztesei látszanak. A tündéreiktől elfordult, ám új uraiktól magukra hagyatott emberek…

A Fukusimai helyzet fokozódik, a japán kormány kommunikációs stratégiát vált

A TEPCO a bűnös.

Egyelőre angolul tudóknak:
"Az atomkatasztrófa első napjának hiteles története", nem az utóbbi hetekben megszokott kormánypropaganda:

Daily Yomiuri Online: A TEPCO szerencsétlenkedett az atomerőművi vészhelyzet során


Elképesztő vakrepülésben volt a japán (és talán a globális) atomipar, csak idő kérdése volt, mikor következik be ilyesmi. Hihetetlenül felkészületlenek voltak bármilyen üzemzavarra, és az utórengések körüli események mutatják, hogy továbbra is azok. Amikor a gazdasági miniszter elrendelte, hogy a dolgozók kézileg nyissák ki a szelepeket, hogy kieresszék a radioaktív gőzt, ami már a maximum megengedett kétszeresével feszítette a reaktort (áram híján nem tudták a normális módon kinyitni), a dolgozók csak lassan haladtak, mert sötétben kellett matatniuk...

A más erőművekből odairányított áramfejlesztős autókat nem tudták csatlakoztatni, mert túl rövid kábeleik voltak...
Horror, ami előre borítékolva volt. Kuroszava közel 30 éve megjósolta utolsó filmjében.

Nyilvánvalóan elég drámaian rosszabbodik a helyzet, hogy a cenzúra kiengedte, pontosabban a kormány megíratta ezt a cikket.

Itt a "leleplező cikksorozat" második része:

Daily Yomiuri Online:  A TEPCO vezetők távolléte késleltette a döntő lépéseket


Már egymás fejére borogatja a bilit a kormány és a TEPCO vezetése. A kormány a TEPCO-ra hárítja a felelősséget, hogy miért tökölt 15 órát a biztonsági szelepek megnyitásával, a TEPCO pedig arra hivatkozik, hogy a miniszterelnök másnap reggeli személyes jelenléte az erőműben hátráltatta a radioaktív gőz kiengedését, mert nem akarták őt is lefúvatni az ocsmánysággal...
Természetesen ez a cikksorozat is a kormánypropaganda része, kormánytagok és hasonlók nyilatkoznak "teljes nyíltsággal" az újságnak, ellentétben az eddigi hetekkel, ami csakis parancsra történhet és nyilván most is nagyon megválogatják, hogy mit mondanak látszólag "teljesen őszintén".
A TEPCO-ra hárítja a kormány a teljes felelősséget, ezért e második cikk részletesen rágcsálja, hogy a cég két elsőszámú vezetője az első két napon távol volt, egyikük Kínában. A cikk arra célozgat, hogy a TEPCO habozott tengervizet engedni a reaktorba, hiszen az attól tönkremegy és egy ilyen reaktor százmilliárd jenbe kerül... Meghogy egy ilyen döntés előtt "ki szokták kérni a részvényesek véleményét". Ez propagandafogás.
Természetesen a TEPCO felelőssége nem kérdés, azonban a kormány az első órában állami irányítás alá vehette volna az egész ügyet és ezt meg is kellett volna tenniük.

A helyzet rosszabbodásának a jele a taktikaváltás a propagandában, most nem kisebbítik a veszélyt (mert már nem lehet, Hawaiiban a tejben a megengedett hétszeresét mérik sugárzó izotópokból), most bűnbakot kell találni.

Most már magától értetődően 7-esre, csernobili fokozatúra emelték a katasztrófa besorolását is, de igazából hetek óta javasolják független szakértők egy 8-as kategória bevezetését, hogy Fukusima  megfelelő helyre kerülhessen...
A 9-es fokozat a Duncan-féle  Olduvai Energiaszakadék, a globális áramellátási összeomlás idejére marad, amikor világszerte fenntarthatatlannak bizonyul a reaktorok és kiégett fűtőelemtározók hűtése, karbantartása...

2011. április 12.

Töredékek a fenntarthatóságról

Messze túl mindenen, az Üveghegyen, az Óperenciás-tengeren, a világ túlsó felén, hová a Bodrogköz népe csak könyvek, újabban képernyők segítségével juthat el, élt egy félelmetes ragadozó. Erszényes ördögnek hívták. Csúf volt, mint a sötét éjszaka, de erős, mint a medve. Meg volt mindene, amit a természet egy ragadozónak adhat. Egy kutya bizony nem vehette fel vele a versenyt. Nyílt küzdelemben, ha sor került volna ilyesmire, minden bizonnyal felülkerekedett volna egy egész falkányi dingón, ahogy az elvadult kutyákat hívják azon a messzi-messzi vidéken. Mégis, ha ma valaki arra vetődne, nyomát sem lelné az erszényes vadaknak. Sem az ördögnek, sem testvérének, az erszényes farkasnak. Nem az ember végzett velük, a kutyák irtották ki őket valami fondorlatos módon.

A körülöttünk lévő világ valamennyi elemét összekapcsolja egy sajátos együttműködés. Az egyes élőlények nem egyszerűen a környezetükhöz alkalmazkodnak. A környezethez ugyanis „magától értetődő módon nem csak egy adott térség szervetlen alkotóelemei tartoznak hozzá, hanem annak összes élő lakója is. Tehát egy élettér valamennyi élőlénye alkalmazkodott egymáshoz.” Jobban megértjük mit is jelent ez, ha hozzánk közelebb álló példát választunk. Körbe nézve szűkebb közösségeinkben azt láthatjuk, hogy egy adott családon belül az anya, az apa, a gyerekek vagy korábban az egymás mellett élő nemzedékek nem csupán, sőt nem is elsősorban környezetük fizikai-társadalmi valóságához alkalmazkodnak, sokkal inkább egymáshoz. A tudomány nyelvén fogalmazva úgy mondanánk: ez az együttműködés sajátos rendszert hozott létre, s az egyén, e rendszeren keresztül kapcsolódott a világ egészéhez. E rendszer, amit egykor falunak, később – midőn a tartalom lassan kiüresedett – nagycsaládnak, végül pedig – midőn a forma is felbomlott – családnak hívtak, határozta meg a mindennapi élet kereteit. Védte, óvta tagjait, igyekezett kiegyenlíteni mind a természet, mind a társadalom felől érkező szélsőségeket. Olyan állandó tért teremtett, mely hosszútávon is azonos maradhatott önmagával, és biztosíthatta a benne élők létfeltételeit. Ez persze elég semmit mondó. Tán valamivel közelebb visz bennünket e lényeghez és az alkalmazkodás-együttműködés páros felfogásához, ha felelevenítünk egy falusi disznótort. Ha emlékeink nem csalnak meg, régebben ilyentájt összejött a szélesebb értelemben vett család. Emlékszem keresztanyámnál ott volt mindenki, aki számított. Nagyanyám, a fronton elhalt nagyapám emléke, s persze apám testvérei, ha nem is mindig teljes létszámmal. Előző este érkeztünk, s mivel szűk volt a hely, nem is csak egy helyiségben, de egy ágyba kényszerültek az unokatestvérek. Reggel aztán a hagymásvér illata ébresztette a későn kelő gyerkőcöket. Az ügyesebbje már az életét sirató disznó sivalkodására felkélt, s óvakodott kifelé, hogy le ne maradjon a megperzselt disznófülről, mely akkoriban igen csak finom csemegének számított. Böllért nem igen hívtak. Minden valamire való családban értett valaki az állat szúrásához, feldarabolásához. A tor maga megállás nélküli munka volt. A perzselés, a felbontás, a belek tisztítása, előkészítése hurka-kolbász számára. A szalonna, a tartósítani való összerakása. Mélyhűtőt akkoriban még elképzelni sem lehetett. Amit nem füstöltek fel, annak egy részét lesütötték, s bödönök mélyén, levegőtől elzárva, saját zsírjába rejtve őrizgették. A maradék ment kóstolóba. Az együttműködést egyfelől a közös munka jelentette, másfelől azonban épp a kiporciózott maradék. Emlékszem, mily féltő gonddal rakosgatták az adagokat. Mert közel sem volt mindegy, ki mit kapott. Volt kinek csak kolbász és hurka jutott, mások emellé tepertőt, tarját is kaptak, megint másoknak a combból vagy tarjából jutott, volt akinek pecsenyének való zsírós hús lett az osztályrésze, s akadt gazdája a karajnak is. Szemre úgy tűnt, a disznyó javát bizony szétosztotta keresztanyám. Valahogy úgy, mint az egyszeri ember, ki a fizetésének egy részét kútba dobta, egy részét megette, egy részét a jövőjére tette félre. Mert bizony, bármit is vitt el a városi rokon, abból – legalábbis ebben a formában vissza nem jött semmi, de a faluban szétosztott kóstolók a disznótor időszakában annak rendje s módja szerint visszaköszöntek. Ma az ember – ha vág disznót magának – midőn rántott húsra fáj a foga, kinyitja a mélyhűtőt, előveszi a lefagyasztott karajt, kiolvasztja, bepanírozza, kisüti, tálalja, s már eheti is. Annak idején meg kellett várni, míg a kóstolókból vissza nem ér az elküldött karaj. Mert visszaért, ha nem is mindig onnan, ahová annak idején indult. A húst szabályos rend szerint osztották szét, s e rendben mindenki adott, s mindenki kapott. A fagyasztó nélküli világban így kerülhetett minden héten friss hús az asztalra. Ma mindez a mélyhűtőtől, a bolttól függ, akkoriban azonban a családon belüli együttműködés rendjétől. S e rend az élet minden területét át- és áthatotta. „Valóban – mondhatjuk Tamási Áronnal – olyan életforma ez, melyben a közösség az első és legfőbb személy, s lélekben változatlan, csupán az atyák és fiak cserélik egymást.” Ilyesfajta együttműködés hozta létre és tartja fenn, mindazt, mit mi – eléggé meggondolatlanul – természeti adottságnak nevezünk. Mert hisz valóban, belenőve a család rendjébe, számunkra adottság, hogy egy-egy disznótor során kinek milyen kóstolót adunk, s kitől milyet kapunk, csakhogy ez az adottság csupán addig marad fenn, amíg fennmarad a családon, nemzettségen belüli együttműködés. Ha ennek keretei szétesnek, a kóstolók el fognak tűnni. Hasonló a helyzet a természeti jelenségekkel is. Példának okáért az esők hasonló folyamatok, kölcsönhatások következtében érkeznek hozzánk, mint annak idején a kóstolók, csak ezeket kicsit nehezebb átlátni. Néhány részletet példának okáért saját megfigyeléseink alapján is sejtünk. A víz, az erdő lehúzza az esőt, a kiterjed kopár vidék legyen az bár száraz gyep, szántó, taszítja. A mozaikos tájszerkezet – melyben egymás mellett húzódnak gyepsávok, erdőfoltok, tavak, lápok – segít a víz egyenletes eloszlásában, éppúgy, ahogy a kóstolók rendszere biztosította, hogy tartósítás, fagyasztás nélkül is rendszeresen friss húshoz jusson egy adott időszakban az ember. Az egynemű szántóterületek kialakítása ezt a rendszert borította fel. Amikor a Bodrogköz középső vonulatán élők irigylik a környező hegyaljai, Bodrog-Tisza menti vidékeket az esőért, bizonnyal nem gondolják végig, de úgy vannak vele, mint az egyszeri ember, aki csak magának vág disznót, s hiába várván a kóstolókat, a többieket hibáztatja, hogy neki nem adnak, holott maga magát zárta ki az együttműködésből.

Az együttműködés azonban nem mindig érhető ily formában tetten. Vannak élőlények, melyek szemmel láthatóan ellenségek. Nehéz lenne megfogalmazni, miként működik együtt a nyúl, az őt üldöző rókával. Nehéz, de nem lehetetlen. „Közelebbi vizsgálat során kiderül, hogy ezek a lények, ha fajként, nem pedig egyedként vizsgáljuk őket, nem károsítják egymást, sőt (…) érdekközösséget (…) alkotnak. Egészen magától értetődő módon a táplálkozónak égető szüksége van a továbbéléshez arra a zsákmányra, melyet fogyaszt, legyen az állat vagy növény. Minél kizárólagosabban specializálta magát egy táplálékfajtára, annál szükségszerűbb ez az érdek.” Természetesen az adott esetben – mint a természetben mindig és mindenütt – kölcsönhatásról van szó. Csakhogy a rendelkezésre álló táplálék mennyisége általában csak közvetve és késleltetve hat vissza egy-egy faj egyedeire. Ha egy növényevő állat túlszaporodik, s nagymértékben visszaszorítja az őt tápláló növényzetet, a folyamat előbb-útóbb visszahat rá, s a túlnépesedett állomány összeomlik. Az egymást követő túlszaporodások és összeomlások azonban nem csak az adott hatást elszenvedő egyedekre, de a faj egészére nézve is káros hatásúak. Egy-egy ilyen kataklizmában ugyanis igen kevés szerep jut a természetes kiválasztódásnak. A tűzvészben minden elég – tartja a mondás, s hogy mely egyedek menekülnek meg sokkal inkább a szerencse, mint az egyéni adottság dolga. Ilyesformán a ragadozó és a zsákmányállat kapcsolata nem csak a ragadozó szempontjából lehet elsőrendű érdek. „Egy halász, aki valamely élővíz hozamából él, okosan teszi, ha mindig csak annyira halássza le, hogy a túlélő halak az ivadékoknak még éppen azt a maximumát hozhassák létre, mely a lehalászott mennyiséget újra kiegészíti. (…) ha túl keveset halásznak a tó túlnépesedik, és nem növekszik fel elég ivadék, ha túlhalásszák, akkor meg kevés tenyészállat marad ahhoz, hogy azt az utódmennyiséget előállítsa, mely az adott élővízben táplálkozhatna és felnövekedhetne”. Ragadozóknál e kölcsönhatás sokkal világosabban tettenérhető. Egy halász sokkal hamarabb tönkre megy, mint hogy az utolsó halat is kifogná a tóból. A ragadozók „a zsákmányállatot sohasem képesek véglegesen kiirtani. Egészen biztos, hogy az utolsó ragadozó már régen éhen pusztulna, még mielőtt a zsákmányállat utolsó párjával találkozhatna. Ha a zsákmánynépesség bizonyos szint alá csökken, a ragadozó elveszíti életterét.” Így járt az erszényes farkas és az erszényes ördög is. „Amikor a dingó, mely eredetileg házi kutya volt, Ausztráliába bekerült, és ott elvadult, egyetlen általa fogyasztott zsákmányállatot sem irtott ki, de kiirtott(a e) két nagy ragadozót. Ezek a meglehetősen félelmetes állkapcsú ragadozók a harcban sokszorosan felülmúlták ugyan a dingót, de (…) a zsákmányállatok sokkal nagyobb népességét igényelték, mint a (…) vadkutya. Utóbbiak nem tudták amazokat halálra marni, viszont halálra konkurálták, kiéheztették őket.” A vadkutya és a zsákmányállatai között kialakuló új együttműködés pecsételi meg az erszényes ördög és farkas sorsát. Olyan ez, mintha szívünk választottja másnak adná a kezét, s a család összeomlik, mielőtt még létrejött volna. De végső pusztulást nem csak az együttműködés kereteinek változása hozhat egy fajra, vagy tájra. Midőn az ember a vizeket lecsapolta, megszüntette a tündérek, sárkányok, s az ember között korábban fennállt együttműködést. Az aranylábú madár nemcsak Vajdácska címeréből veszett ki, eltűnt e vidékről is. Az egymást követő évek, évtizedek csak rosszat hoztak a Bodrogköz népének. De mindig akadtak, kiknek e rossz valami jót is jelentett, s kik éppen ezért dicsőítettek minden változást. Mintha nem vették volna észre, mintha ma sem látnák mindazt, amit a változások méhükben hordoztak, s ami ma végre megszületni látszik. Úgy tűnik, nem csak a Bodrogköz tündérei, sárkányai osztoznak távoli testvérük az erszényes ördög sorsán, hanem a Bodrogköz népe is. Új sivatag van születőben. Míg Sárospatakon patakokban folyik a víz az utakon, míg a Tisza partját néhány óra leforgása alatt 120 mm-nyi eső öntözi, addig innen is, onnan is tíz-tíz km-re csak a szél viszi a párát és a homokot. Esőnek, víznek alig van valami nyoma. Aztán egy év kettő múltán visszatérnek a lápok: a Bodrogköz egyaránt szenved a víztől, és annak hiányától… (Idézetek: Konrád Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne.)

Töredékek a vándorlásról

Minden családban akadnak bővérű, hirtelen emberek, kiknek hamar eljár a kezük, s nem ritkán bicska, tőr vagy szigony is akad benne. Nagy átok ez a családra nézve, mert mindenkinek egyemberként kell helytállnia a heveskedőért. A régi szép időkben az ilyes ifjakat katonának adták. Túl a hegyeken él egy krónikás. Sienkiewicznek hívják. Ő beszéli el az ozorai zászlós, bizonyos Andrzej Kmicic történetét. Nagy gazember volt őkelme. Gyújtogatott, fosztogatott, nőrablásra adta fejét. Hogyne, hisz erőszakos volt, indulatos, vakmerő. Nem féltette ő vásárra vinni a bőrét, s vélt vagy valós igazáért erővel is kiállt bárkivel szemben. Egyszóval kiérdemelte őkelme a legsúlyosabb ítéletet ember, s talán Isten előtt is. De daliás időkben, mikor oly nagy szükség van fegyverforgató kézre, e hibák könnyen bizonyulnak erénynek. Kmicic uram lehetőséget kapott, hogy önön vérével mossa le bűneit, hogy meggondolatlan ifjúságának minden hevességét, minden vakmerőségét hazája s királya védelmében kamatoztassa, s így a bűnbocsánatot kiérdemelje. De vajh, mit kezdhet magával egy fiatalember, ha hamar eljár a keze. S nem egyszer, nem kétszer. A család elnézi, míg nézheti. De ha emberhalál lesz a vége, nincs mit tenni. Egy választás marad csak, a nád, a láp, ahová nem merészkedik be pandúr, csak a magamfajta szegénylegény.

Évezredekkel előbb, mikor a nád és a láp még nem uralta a tájat, a nyughatatlanok sorsa másként alakult. Akkoriban a nép lenn élt a síkokon, s a hegyek peremén. Az örök tél eltakaródóban volt. A visszahúzódó jég nyomát követte a tajga, s a lombos erdők. Észak-északkelet felé vonult minden. A növények, az állatok. Akkoriban, ha egy-egy maroknyi ember nem találta helyét, vagy túl szűknek érezte az öt folyó közét, felkerekedett, s ment a zsákmány után. Vitte magával mindenét. Az eszközeit és a tudását. Amit maga szedett össze, s amit a tündérektől tanult. Ment előre, ameddig a lába bírta. Aztán letelepedett egy tágasabb völgyhajlatban, valami folyó mellett, s halászott, vadászott, élte az életét, ahogy ősei tették. A vér szava – akár most – akkor is erős volt. Ha messzire mentek, hírekért vissza-visszatértek. Hoztak is, vittek is, ahogy én teszem, midőn hetente egyszer leevezek a Malom-érhez, hogy szót váltsak az otthoniakkal, s a portékáimat olyasmire cseréljem, ami nem terem meg a nád között. A szálak nehezen szakadtak el, az elvándorlók szemében az otthon távolinak, elérhetetlennek, ugyanakkor csodával telinek tűnt. Tündérkertnek, a Világ aranyos szegleté­nek, hová visszavágyik a szív, akkor is, mikor már csak a vér emlékezik, az ember maga nem, hiszen soha nem látta azt a tájat. Számára mást jelent az otthon. Messzi puszták végtelenjét, hatalmas folyók széles sávját, rengeteg erdők homályát, tengerek mormolását, égbenyúló szirtek magasát. De a tudás, az ősi tudás bennük él még. Nem feledték a tündéreket, s vágytak vissza az Aranyos szegletbe, ahogy én is vágyom atyám házába. Éjszaka, ha feljön a Hold, s ragyognak a csillagok, arra gondolok, ugyan ez a Hold néz atyámra, s ugyanezek a csillagok ragyogják be az éjszakáját. Ha itt a lápban néha el is feledkezik az ember arról, honnan jött, egyszerre csak vad ürességre ébred, a hiányra, mely nem pótolható. S nem így lehetnek ezzel a népek is. Nemzedékeken át nyugodhat e láng, hogy egyszerre csak eleven tűzként lobbanjon fel, s űzze, hajtsa vissza, az egykor elvándoroltak fiait. Mert nézzenek csak körül az öt folyó honába. Van ettől szebb Tündérkertje Isten Országának. Akik itt születtek, a Teremtőtől tanultak élni, ölni is szeretni. S e tudást vitték magukkal. Ezért találhatja meg Jankó János a magyar halászat nyomát szerte a vidéken, egészen a keleti tengerekig, s ezért s ezért találnak itthon mindig sajátjaikra a vissza-visszatérők, nevezzék bár őket hunnak, avarnak, magyarnak.

Töredékek a társadalomról

Ma már közhely, az élet vízhez kötött. Közhely, mert a szó valódi tartalmát már nem értjük, nem éljük. Ha a vízre gondolunk, lelki szemeink előtt egy csap jelenik meg, melyből, ha úgy akarjuk korlátlanul – vagy csupán anyagi lehetőségeink által behatárolva – folyik a víz. Hogy készleteink végesek, kiapadhatnak, maradékaik elszennyeződhetnek, mindössze elmélet, amolyan szófiabeszély. Végiggondolni sem tudjuk, végiggondolni sem merjük... Ha tudnánk, vajon ellocsolnánk-e az ivóvizet a kertünkben, a kocsinkra, felhasználnánk-e mosásra, ipari célokra, avagy azzal öblítenénk le a mellékhelyiségeinket?

A régmúltban, mikor az árteret az emberi önzés, kapzsiság, hozzánemértés, szűklátókörűség nem osztotta ketté hullámtérre és mentett oldalra a vízhez kötöttség közvetlenül megélt szükségszerűség volt. A mondat: a víz az élet, nem egyszerű okoskodást hordozott, épp ellenkezőleg, a mindennapok tartalmát öntötte formába. Az ember együtt élt a vízzel, az élővízzel. Mondhatni létét alapvetően az élővilággal és az élővízzel való kapcsolata határozta meg. Ma sincs ez másként, csak ma nem tudunk róla. Egykor azonban e tudás természetes volt és általános.

Az ember akkortájt nem állt és nem élt egyedül. A társadalom sajátos szerkezetű volt, s ahhoz, hogy bepillantást nyerjünk mindennapjaiban, ezt a sajátos szerkezetet kell meg és felismernünk. A közösségi élet alapja ma is és minden társadalomban, hogy a társadalom egésze kiket tekint jogalanynak, azaz kiket ruház fel jogképességgel és cselekvőképességgel. E két fogalom szigorúan jogi kategóriának tűnik, holott sokkal többről van szó. Az emberek önrendelkezéséről. A társadalom ugyanis csak a jogalanyok egymás közötti viszonyába szól bele, azok kapcsolatrendszerét, viselkedését szabályozza. Nem mindegy tehát, hová helyezzük e kategóriát. Ha az egyén jogképes és cselekvőképes, akkor a társadalom az egyének viszonyrendszeréig igyekszik beleszólni az ember életébe, ha jogalanyisággal csak közösség rendelkezik, akkor az állam csak e közösségek egymáshoz való viszonyát szabályozza, a közösségen belül teljes az önrendelkezés. Tudnunk kell ezt, mert e tétel az élet alapjait jelenti. Addig, amíg a jog csak a falvak egymásközti viszonyáról rendelkezett, a törvényeink csak a falvak viselkedéséről szóltak, arra nézve határoztak meg követendő normákat, a falvak valóban maguk rendelkeztek önmagukkal.

De mit is jelent mindez számunkra, vagy az egykori falvak lakói számára? Ahhoz, hogy kérdésünkre választ kapjunk, tudnunk kell, mit is neveztek akkoriban falunak. – „A falu szó régen nem közösséget, helyhez kötött települést jelentett, hanem a nép, had, nem, ág kifejezések csoportjába tartozott s vérközösségen alapuló, együvé települt társadalmi egységet jelölt… a magyar nagycsalád eredeti neve (…) a falu volt.” - (László Gyula: A Honfoglaló magyar nép élete.)

A falu tehát a nagycsalád, az egymás nyomdokaiban lépő nemzedékek sora „olyan életforma (…), melyben a közösség az első és legfőbb személy, s lélekben változatlan, csupán az atyák és fiak cserélik egymást.” – s a jog, mintegy ennek elismeréseként csupán a falu, a nagycsalád viszonyrendszeréig szabályozza a társadalom életét. Mindez igen súlyos felelősséggel jár. Az egyén – jogi értelemben persze – nem érinthet, nem bánthat meg senkit. A sértést mindig a nagycsalád egésze követi el. S fordítva is igaz: az egyén önmagában soha sem sérülhet, csak a nagycsalád. Ha valaki – mondjuk egy kocsmai verekedés során – embert öl, az áldozat nagycsaládjának okoz sérelmet, melynek joga és kötelessége elégtételt venni. Mindez hosszúidőn át a vérbosszú intézményében él tovább, akkoriban azonban, midőn az ember még látta a tündéreket, az angyalokat, értette szavuk, s tanításaik szerint rendezte be életét, az ilyen esetekben a két nagycsalád egymás között rendezte el az ügyet. A törvény ez esetben csak segítséget nyújtott nekik ehhez, illetve korlátokat állított fel, hogy a sérelem ne torkolhasson esztelen vérontásba.

A nyelvészeti, településtörténelmi és a régészeti eredmények tehát összeértek egy pontba: a magyar település eredeti formája a nagycsalád települése volt. Ezt a felismerést további értékes eredmények felé aknázhatjuk ki, akkor, ha korai törvényeinknek a falura vonatkozó részeit megvizsgáljuk. Nyilvánvalóvá válik, hogy e törvények legtöbbje a nagycsalád rendjét veszi alapul. Lássunk néhányat közülük. A törvény szövegében a falu szó után mindenütt zárójelbe teszem a nagycsalád szót, hogy az eddig megismert törvényszerűségekkel könnyebben azonosíthassuk a lényeget.

A nagycsalád feje, mint korlátlan úr: „Ugyan a papok meg az ispánok hagyják meg mindenfelé a falusbíráknak (a nagycsaládok vagy aulok fejeinek), hogy vasárnaponként az ő felszólításukra minden ember, apraja, nagyja, férfija s asszonya mind templomba menjen, kivéve azokat, akik a tűzhelyet őrzik” (Szent István II. 8. ) Láttuk, hogy a szent tűzhely őre a nagycsalád legkisebb fiúgyermeke. Ez a kifejezés közvetlenül mutatja, hogy nagycsaládról esik szó ebben a törvényben.

A nagycsalád, mint mágikus egység: „Ha pedig a falu távolabb esik, és a falu népe nem mehet a templomba, mégis egy kö­zülük menjen el mindnyájuk képében”(Szent László I. 11: 1.).

A nagycsalád egyetemes felelőssége és kiengesztelése: „Ha (t. i. gyóntalan megholthoz) a rokonok és a hozzá közel állók (nagycsalád) mulasztanának el papot hívni… keserüljék meg az ő gondatlanságokat böjtöléssel a papok tetszése szerint (Szent István II. 11: 1.). „Ha az ispánok valamelyike megöli a feleségét, felesége rokonságát (nagycsaládját) engesztelje meg 50 tinóval. Ha valamilyen vitéz teszi ugyanezt 10, ha közrendű ember, 5 tinót fizet az asszony atyafiságának” (nagycsaládjának). (Szent István II. 14.) „Ha a falu (nagycsalád) valakit tolvajnak kiállt ki, ha nem igaz a vád, egységesen fizet, ha igaz, egységesen részesedik a tolvaj vagyonából” (Szent László II. 4:1.). „Ha pedig a faluban (nagycsaládban) ellopják egy utasember lovát, a falubeliek egységesen térítik meg a kárt” (Kálmán I. 63.). „Ha valaki embert öl, annak minden vagyona, (szőlői, cselédsége, családja, szolgái) kétharmad része a megölt rokonságát (nagycsaládját) illeti” (Szent László II. 8., hasonló: II. 11.)

A büntetésben is egységes a falu: „a tolvajságért ama falu lakosai tizen, tizen csoportoznak, és a tizedik hordozza meg a kilencért a tüzes vasat. Ha tiszta lenne, a többi kilenc is tiszta leszen, ha vétkesnek tetszenek meg, mindegyik magáért álljon próbát” (Szent László III. 1:2.).

Ugyanaz a mágikus egység gondolata hozta létre azt a törvényt, hogy a család tíz tagja helyett egy tehet próbát, amelyik megengedi, hogy a családot az isten előtt is egyik tagja (való­színűleg a családfő vagy helyettese) képviselhesse. - László Gyula: im.

A törvény azonban csak keret, melyet a két nagycsalád egyessége töltött meg tartalommal. A kártalanítás pontos mértékét, és módját mind-mind közösen határozták meg. S ezzel az ügy végére is jártak. A tényleges felelős megbüntetése már a falu hatókörébe tartozott, abba bele nem szólhatott senki. A család kitaszíthatta renitens tagjait, de akár meg is ölhette őket. Természetesen a dolgok nem fajultak idáig. A legsúlyosabb büntetés a kitaszítás volt, de erre sem került túl gyakran sor. A nagycsaládon belül a családtagok csak a családnak magának tartoztak felelősséggel és engedelmességgel. Ugyanakkor helyt kellett állniuk valamennyi családtag cselekedeteiért. S minderre példánk is akad, ha nem is épp a helyszínen, de pár napi járóföldnyire keletre.

Történt egyszer Csíkban, hogy összeszurkáltak volt egy legényt a kocsmában. Meg is halt, szegény azon helyben. A két család aztán el is rendezte egymás közt a dolgot, ahogy illik, de a királynak ez nem volt elég. Az osztrák törvény ilyen esetekre 25 év várfogságot írt elő kenyéren és vízen, amit bizony valakin be kellett hajtani. Jöttek tehát a perzekutorok és keresték a tettest. Hanem a fiatalembert, ki a bűnt elkövette, kiadni nem lehetett. Házasember volt őkelme, s két szép kicsi fiacskája. Azt már senki nem nézheti jó szemmel, hogy egy botlás miatt, ami a rend szerint jóvá is tétetett, e gyermekecskék apa nélkül nőjenek fel. Viszont élt a családdal egy öreglegény, kinek még mennyasszony sem nézett ki. Hát ő adta fel magát az öccse helyett…

Ha a falu a társadalmi élet alapsejtje, akkor a faluközösség, vagy nemzetség a gazdálkodásé. A gazdálkodás alapja ugyanis nem a falu, hanem tíz falu közössége. Ahogy a társadalmi kapcsolatok szabályozásakor az állam csupán a falvak szintjéig avatkozik a társadalom életébe, úgy a gazdasági szabályozás is megreked a faluközösségek szintjén. Egy-egy faluközösség szabadon gazdálkodhat saját határában. A határ nem más, mint a település hatóköre, egy-félnapi járóföldnyi terület, amely emberi léptékkel átfogható, gondozható, s amely biztos megélhetést tud nyújtani a benne élőknek. E hátáron belül a gazdasági haszon­vételek megszervezése, a tényleges gazdálkodási tevékenység folytatása a községben élők joga és feladata, abba senki bele nem szól. A közösség a saját rendje szerint szedi a folyók, a tavak, az erdők, a rétek, a mezők hasznait, szervezi és hajtja végre e hasznok érdekében végzendő munkát. Az élete így egy részt helyhez kötött, hisz a határain túl nem terjeszkedhet, más részt tevékenység függő, mert az embernek mindig ott kellett lennie, ahol épp munka adódott. Képzeletbeli utazásunk során jártunk halász-szálláson, melyet körbe tanyának is neveznek a Tisza mentén, de láttunk épp üresen álló szállásokat a gyümölcsényben, az erdőkben, s a rétek mentén. Az élet e szállások között vándorol. Mindig oda, ahol épp tenni kell valamit, ahol emberi munkára van szükség. A szállásváltás rendje meghatározott. Nem ötletszerű, nem tetszőleges. Térben sem az, és időben sem. A közösség csak a saját határán belül mozoghat. Itt azonban minden kötöttség nélkül. A nép ugyan szolga, de Isten szolgája. Urat sokáig nem ismer el maga fölött, s nem is kell elismernie, hiszen közülük kerülnek ki e táj királyai. Bodrogkeresztúrban, épp oly települések, tellek emelkednek, mint a távoli Mezopotámiában, s ahogy Úr városában, úgy a Bodrogközben is szekérsírba temettetik magukat a föld királyai. Ránk kései utódokra mindebből csak a földből kikapart emlékek maradnak, mit éppúgy mérgez az emberi kapzsiság, és tudatlanság, mint a Bodrogköz egykor oly gazdag, oly tiszta vizeit. Igaz, a világ csak lassan változik. Vizek sokáig szabadon folynak, mint ahogy a nép is szabadon él. Hosszú-hosszú időn át senki bele nem szólhatott abba, mit tesz egy település a saját határain belül. Az ember szabadon szedhette haszonvételeit, legyen szó, bár a vizekről, az erdőkről, a rétekről. Maga dönthette el, hol váj fokot, eret, hová teszi rekeszeit. Szedhette a nádasok, az erdők, a tavak, a rétek hasznait, ideértve a halászatot és a vadászatot is. Ha valamely földesúr mégis adományként kapott egy-egy ilyen közösséget, az se többet, se kevesebbet nem jelentett az adószedés, s robotoltatás jogánál. A földesúr nem mondhatta meg, hogy mit, hogyan tegyenek jobbágyai, csupán a tizedet szedhette be tőlük, s ha voltak birtokai nemzettsége jogán, azon dolgoztathatta őket a törvényben meghatározott ideig


Töredékek

Korábban megjelent pár írásoma a FFEK oldalán, amelyek nem elsősorban tudományos elemző munkánk. Nem is annak szántam őket. Születésüket a Bodrogköz öt folyó ajándéka c. munkám töredékeinek köszönhetik. nagyjából abban a formában és keretben írtam valamennyiüket.

A FFEK viszont többé-kevésbé tudományos műhely. Eleinte úgy véltük, hogy ennyi gondolati és műfaji sokszínűség még belefér egy honlapba, a reakciók viszont rádöbbentettek: tévedtünk. Ugyanakkor a FFEK oldalán dolgozó illetve publikáló kollégák rajtam kívül elsősorban tudományos kutatók. Szeretnénk elkerülni, hogy írásaim jellege miatt bármiféle hátrány érje őket, amolyan Piszkos Fred barátai helyzetbe keveredjenek, ezért ezeket az írásokat levesszük a honlapról és a továbbiakban a töredekéket itt teszem közzé. Kezdve a Bodrogköz töredékeivel, folytatva a FFEK-en megjelent írásokkal és majdan a rákövetkezőkkel.

Újabb rossz hírek

Hawaiin a tejben a radioaktív cézium és jód egyaránt legalább hétszerese az USA érvényes megengedett határértéknek!!!


A japán kormány a baleset súlyossági fokát 5-ösről 7-esre, a csernobiliével azonos szintre emelei, mivel a kibocsátott sugárzás szintje ezt indokolja.


Az orosz fináncok Vlagyivosztokban visszafordítottak Japánba egy radioaktív használtautókból álló szállítmányt.


Egy független francia sugárzáskutató csoport szerint a fukusimai kibocsátás által okozott egészségügyi kockázat Európában már nem "elhanyagolható":
"Az ápr. 7-én kibocsátott dokumentum nem javasolja esővíz fogyasztását és javasolja, hogy a veszélyeztetetttebb csoportok, mint gyerekek és terhes, vagy szoptatós anyák ne fogyasszanak nagy levelű zöldségeket, friss tejet és krémsajtot."