2011. május 30.

Történelem, torzítások nélkül?

Enyhe megfázás, némi láz, erős köhögés, és erős hátfájás fekvés közben hagyott időt gondolkodni, meg filmet nézni és persze írogatni. Most itt ülök alaposan beöltözve, szakad rólam a víz, hallgatom a „La Sagrada Familia” c számot az APP előadásában, és azon töprengek, lehet-e torzítások nélkül szemlélni a történelmet?

Az első komoly sokk e téren a Fehér Ló című előadásom után ért. Jókai alapján tárgyaltam a győri csatát, meglehetősen felületesen, nagyjából ugyanazokat a hibákat követve el, amit a másik oldalon. Azt mondtam volt, hogy a magyar nemesi seregek megfutottak ugyan a franciák elől, csak a francia vonalakon keresztül. Ez igaz is volt, eltekintve attól, hogy az előadásom alapján amolyan huszárcsínynek tűnhetett az egész, holott csak arról volt szó, hogy a körülmények nem engedtek meg más menekülési útvonalat. Aki ki tudott törni, annak át kellett vágnia az ellenséges vonalakon, aki ezt nem tudta megtenni, fogságba esett.

Azt is mondottam volt, hogy a franciáknak eszük ágában sem volt üldözni bennünket, ami szintúgy igaz volt, de azt nem tettem hozzá, hogy ezzel hadi céljukat tették volna kockára. Neki ugyan is nem az volt a céljuk, hogy bármit is kezdjenek velünk, hanem az, hogy megakadályozzák az osztrák seregek egyesülését, és ezt el is érték. Azt nem mondtam el, holott elmondhattam volna, hogy a csata súlypontja nem a nemesi felkelés szárnyán volt, nem is ott dőlt el. A lovasságunk javára írható ezen felül, hogy a kitörésük után legalábbis egy részük a csata környékén maradt és zavarta a franciákat, emiatt a lovasságuk nem mert elszakadni a gyalogságtól és sokkal kisebb szerepet kapott a csatában, mint az várható lett volna.

Szóval az előadásomban elkövettem ugyanazokat a hibákat, amelyeket a másik oldal szokott, az egyoldalúságot viszont nem egyenlíti ki egy másik oldali egyoldalúság. Ezt el is mondottam volt a következő előadásban, de mit tesz a sors, csak az első került fel a NET-re, a helyre igazítás nem, így aztán mindig pironkodhatom, ha ez eszembe jut.

Ennyi kellett bevezetőnek, mert most nagyon hasonló egyoldalúságra bukkantam, ki is nyílt a bicska a zsebemben, de csak nem róhatok meg valakit azért, amit magam is elkövettem?

Megnéztem három filmet Dzsingisz Kánról. A mongol változatot, a japánt és az oroszt. Ebben a sorrendben. A mongol címe: Dzsingisz kán volt, a japáné: Dzsingisz Kán a Földek és Vizek Ura, az orosz pedig: Mongol. Érdekes volt. A mongol változat kicsit a magyar filmek hangulatát idézte. Nem volt rossz, és igyekezett hűen visszaadni mindazt, amit a Mongolok Titkos Története e tárgyban előad. Ugyan erre a forrásra épített a japán változat is, csak monumentálisabb. Több statisztát mozgatott, a színészek játéka meggyőzőbb volt, nem volt szükségük narrátorra, legalábbis kevesebbszer, és persze nem maga a főhős volt a narrátor, hanem az anyja, így elkerülhetőek voltak a „szörnyű hibát követtem el”, „most döbbentem csak rá…” kezdetű önmarcangolások, lelkizések, amelyek könyvben sem mutatnak jól (ezt Stephen Kingtől tudom) filmen pedig biztosan nincs helyük. A japán változattal annyi bajom azért volt, hogy szegény Dzsocsi kán meghalt Batu születése előtt, ami a későbbiek előadását (ha esetleg folytatni akarták volna a filmet) nagyban megnehezítette volna. Egyébként az örökös háborúk közti lét, az árulások, cselszövések, szövetségek olyas formán jelentek meg mindkét változatban, amit az ember akár el is tud fogadni.

És aztán rá kellett döbbenjek, hogy az oroszok nem igen tudták megbocsátani a mongoloknak, amit tettek velük. Az orosz változatban ugyanis minden előítélet hangsúlyosan megjelent, „a hagyjuk hátra a családot és fussunk, mert ez a törvény”-től kezdve a „legelőt kereső jószág után esetlegesen vándorló törzseken át” a barbár nomád harcosokig minden, ami kell. Az egész olyan volt, mint egy rossz fantasy, ott sem ment volna el, miért és hogyan lett egyszerre csak serege egy földön futó kán-finak. A mongol változatban két testvérével bevágtattak egykori törzsük szállására, felborították a vezéri sátrat, mire bárki észbe kaphatott volna levágták a gaz árulót, aki megölette Dzsingisz apját, és visszaszerezte saját törzsét. A japán filmben kisebb családfők csatlakoznak hozzá, és így növekszik a tábora és serege. Erre egyébként utal az orosz verzió is, csak aztán lemészárolják a sereget. Érdekes persze, hogy később az elesett hősök ott vannak Dzsingisz mellett, de ez csak hab a tortán.

Elég brutális az a kép is, amellyel a mongolok családi viszonyait ábrázolják. Nem tudom elhinni, hogy tényleg így mehetett a dolog. Pl. amikor Temüdzsin néhány évnyi fogság után haza tér a felesége azt mondja volt a lányának, itt az apád. A lány megkérdi, és a régi apám, hol van? — Felejtsd el — jön a válasz —, most már ő az apád, aztán jön az éj, és férj és feleség teljesíti egymás iránti kötelezettségeit, melyet árnyjátékban végig élvezik a gyerekek, és a fiú bölcsen meg is jegyzi anyja kéjes sikolyait hallgatva: látod ő az igaz apánk. Az a Jancsikás vicc jutott eszembe, amikor a húg azt mondja a bátynak. Te jobban csinálod, mint apu, mire a báty: tudom ezt már anya is mondta.

Szóval nehéz elrugaszkodni a beidegződéseinktől. Ki így, ki úgy hamisít magának egy kis történelmet, torzít, ha tetszik, s ha nem akkor is. És persze befolyásolja, ha a történelmet nem is, a történettudatot mindenképpen.