"Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött."
Ady Endre: Kocsiút az éjszakában
"Az emberi történet időszámításunk előtt körülbelül hatszáz esztendeig folyamatosan összefügg; ekkor egy vagy két, de semmi esetre sem több mint három nemzedék alatt az idő megváltozik. A hatszázas évet megelőző és követő kort csaknem kézzel kitapintható függöny választja el; hogy mi az, ami a függöny előtt, mifelénk van, világos; azt, ami a függöny mögött van, találgatni kell. Az emberi személyek rohamosan valószerűtlenné válnak. Az események körvonala elmosódik. A lét érthetetlenné lesz. Konfu-céről magánéletéig terjedő részletes értesüléseink vannak; az egy nemzedékkel idősebb Lao-ce alakja homályba vész. Hérakleitoszról sok lényeges adatot tudunk; a nála néhány évvel idősebb Püthagorasz lénye csupa legenda. Az ember a talajt annyira elveszti maga alól, hogy azt hiszi, nem is a földön, hanem idegen csillagzaton jár. Az elemi dolgok bizonytalanná lesznek; az eseményeket és személyeket nem lehet megfogni; a lét rejtélyes és az idő derengő.”
Hamvas Béla: Scientia sacra — részlet
A korszakváltás messziről nézve egy adott pillanathoz kötődik majd, s a lényege épp az, amit a bevezetőül választott idézetek sugallnak. A lét töredezett, az emberi történelem folytonossága megszakadt. Valami végérvényesen és visszavonhatatlanul elvész, odalesz. Ám a pillanat és a változás egyként örök. Amit korszakváltásnak nevezhetünk ott húzódik a lét megannyi mozzanata mögött sőt, megannyi mozzanatában. A függöny leereszkedését ma már sokkal világosabban lehet látni, sokkal pontosabban meg lehet ítélni, mint egykor, mert látjuk az eredményt.
Néhány évvel, esetleg egy évtizeddel ezelőtt az atomerőművekről szólván említettem egy vitában: erkölcstelen és semmivel sem indokolható olyan energiatermelő rendszerek üzemeltetése, melyek 50-100 évig hajtanak hasznot, de biztonságukat utána évezredekig garantálni kell. Hiszen a fűtőelemek átlagsugárzásának felezési ideje évezredekben, mi több évtízezredekben mérhető csupán. A velem szemben állók nem hittek nekem, mondván: ez nem igaz, józan gondolkodású ember ilyen művet nem alkot és nem tart fenn. Most Fukusima kapcsán napvilágra került: a helyzet talán még rosszabb. A „kiégett” fűtőelemek tovább melegszenek, hűtésükről folyamatosan gondoskodni kell. Egy atomerőművet nem lehet szimplán bezárni. A tárolt fűtőelemeket előbb hűteni kell, aztán közel annyi időn alatt vízben tartani, mint a reaktor feltételezett élettartama, s a játék ezzel sem ér végett, mert a létesítmény még, évezredekig sugároz. Az erőművek hasznait néhány évtizedig szedjük, majd e kényelmet évezredeken át utódainkkal fizetettjük meg. E kép mögül teljes egészében hiányzik az erkölcs és a józan értelem. A szaktudásban nem bízhatunk, mert a szakember szakmája részlegességébe feledkezve az elért rövidtávú eredményektől megrészegült, józan gondolkodásra épp képzettsége okán képtelen. Ezt követően nem is csodálkozhatunk azon, hogy „a Nemzetközi Sugárvédelmi Bizottság javasolja Japánnak: a lakosságra vonatkozó évi megengedett dózist emeljék fel a ma érvényes 1 milisievertről 20-100 milisievertre.” — a helyzet egyértelmű, ha a sugárzás meghaladja a határértéket, az embereket ki kell telepíteni. Ez azonban rendkívül költséges, és egy ilyen sűrűn lakott területen komoly nehézségekbe ütközik. Mindent megold azonban, ha felemeljük a határértékeket. Elgondolkodtató, ha így lehet játszani a számokkal, mennyiben lehet ezeket az értékeket komolyan venni. Az élet vagy a technológia követelményei szabják meg ezeket?
Ma mintha megismétlődött volna a tíz évvel ezelőtti eset, ismét vitába bonyolódtam az atomerőművekről. Az a kevés józanul gondolkodó ember, aki felfogta miről van szó, abban a hitben él, most, hogy a kockázatok és az évezredekig húzódó mellékhatások ténye napvilágra került, az atomerőműveket sorra be fogják zárni. Sajnos azonban erről szó sincs, és nem is lehet. Ha ez szempont lett volna, egyetlen ilyen létesítményt sem építenek meg. A tudomány nemcsak erkölcsi alapjait veszítette el, de saját vállalt lényegétől is messze jár. Tudása részleges. Konrád Lorenz írja erről: a mai tudomány alapján egyre kevesebbről, egyre többet tudunk, a folyamat végkicsengése: mindent tudunk majd a semmiről. Nagyon közel járunk már ehhez a ponthoz. Fukusima azt bizonyítja: a tudomány nem ismeri fel a tágabb összefüggéseket, nem tud különbséget tenni a folyamatok és az egymást váltó állapotok között, elveszett a részletekben.
„Az ördög a részletekben lakik” — sokan úgy vélik, a mondás elsődlegesen azt jelenti, az általános elképzelések buktatói ott rejlenek a gyakorlatban megvalósuló részletek között. S persze igazuk is lehet. Van azonban e képnek egy másik jelentéstartománya is. Ha az egész felől a részletek irányába indulunk, Istentől távolodunk, s az ördöggel találkozunk, mert a részletekben lakik az ördög. Az általános tudás részlegessé válása embervoltunk hanyatlásának lényeges tünete.
„Időszámításunk előtt a hatszázadik év körül Kínától Itáliáig a változást egyértelműen úgy ítélték meg, hogy az emberi történet a sötét korszak végső szakaszába lépett. A lét elveszett; ami maradt, csak az élet. Az egész valóság kettészakadt; a teljes nyíltság lezárult; a nagy összefüggések megszakadtak. Egészen rövid néhány év alatt elképzelhetetlen megvakulás és elbutulás következett el.” (Hamvas Béla i.h.) — Mindez persze csak saját léptékünkön belül igaz. Az összefüggések maradnak, csak mi magunk leszünk képtelenek ezeket felismerni. Oly annyira, hogy a függöny valóságát sem értjük. Mert időben és térben nem egyszerre zajlik mindez. Első lépcsőjét, a későbbi őshagyomány törését éri tetten Hamvas Béla időszámításunk előtt hatszáz körül. Mi, akik magyar történelmet is tanultunk e téren szerencsésebbek vagyunk. Mert hasonló függönyöket láthatunk saját múltunkban:
„A magyar történet időszámításunk után körülbelül ezer esztendeig folyamatosan összefügg; ekkor egy vagy két, de semmi esetre sem több mint három nemzedék alatt az idő megváltozik. Az ezres évet megelőző és követő kort csaknem kézzel kitapintható függöny választja el; hogy mi az, ami a függöny előtt, mifelénk van, világos; azt, ami a függöny mögött van, találgatni kell. Az emberi személyek rohamosan valószerűtlenné válnak. Az események körvonala elmosódik. A lét érthetetlenné lesz. Szent István királyról magánéletéig terjedő részletes értesüléseink vannak; az egy nemzedékkel idősebb Géza alakja homályba vész. Otto Bölcs Leo bizánci császárról sok lényeges adatot tudunk; a nála néhány évvel idősebb Álmos lénye csupa legenda. Az ember a talajt annyira elveszti maga alól, hogy azt hiszi, nem is a földön, hanem idegen csillagzaton jár. Az elemi dolgok bizonytalanná lesznek; az eseményeket és személyeket nem lehet megfogni; a lét rejtélyes és az idő derengő.” – igazíthatjuk mondanivalónkhoz Hamvas Béla idézett sorait. S persze a sor folytatható, egészen napjainkig. Az emberi lét szétesése máig tartó folyamat.
A világunkat kettévágó függöny mai megnyilvánulása a város és a vidék ellentétében érhető tetten. Ma alig van városlakó, akinek ne valamely vidéki településre nyúlnának vissza a gyökerei. Az emberek nagy része közvetlenül is vidékről származik, s őrzi ifjúságának emlékképeit. Fogalma sincs, s tán szembesülni sem akar vele, de az a világ rég megszűnt. A valóságot mintegy függönyként takarja előle mindaz, amit magában fiatalkoráról őriz. A falusi udvar, a kapirgáló csirkék, az ólban röfögő malacok, a tehéncsorda, a vasárnapi tyúkhúsleves és a falusi disznótorok képe. Holott mindez végérvényesen elveszett. Az udvarokon gyep és díszfa, vagy szemét és gyom. Csirke, tyúk sehol, disznóról már nem is beszélve. A csorda is eltűnt. Lakófalvak és rozzant, összeomlás szélére keveredett elnéptelenedő vagy roncstársadalomba süllyedő települések váltják egymást a városoktól távolodva. A volt falvak egy része városias, az iparban és a szolgáltatásban dolgozók rétegeinek zöldövezeti lakóhelye, más része a segélyen tengődő nyomorultak menhelye.
„Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó lénye nem az ember lesz. Leginkább madárhoz hasonlít éspedig nagyságban és alakban a keselyűhöz. Félig madár, félig rovar. Szárnya nem tollas, hanem szaruhártyás, amikor repül, úgy zúg, mint a bogár. Nyaka, lába is ilyen szaruréteggel borított és éles, üvegszerű karmai vannak.
Több száz, néha ezer lény él egy csoportban, de minden rend és vezető nélkül. Maguk között sem okosabbat, sem hatalmasabbat nem tűrnek meg. Szüntelenül veszekszenek, tökéletesen értelem nélkül, egymást lökdösik, tépdesik és taszigálják, ok nélkül egymást mardossák, vagy, lesből, egymás fejére ütnek, egymás oldalából, vagy combjából húsdarabokat tépdesnek ki és lenyelik. Ezek szerint mindegyik csaknem állandóan tele van vérző sebekkel. Mivel a sebek, természetesen, fájnak, a lények ingerültek és folyton egymást figyelik, mihelyt az egyik csak gyanús mozdulatot tesz, támadásnak vélik, odakapnak és felvisítanak. A másik erre dühében szárnyával csapkodni kezd és visszavág, eszeveszetten forgolódik, horgas csőrével jobbra-balra csapdos, tekintet nélkül arra, hogy mit és kit talál. Most a többi is odafigyel, odasereglik, vijjogni kezd, csődület támad, azonnal két párt alakul. Az egyik a másikat szidalmazza és piszkolja. Megrohanásra azonban nem kerül sor, mert egy perc múlva a pártok már egymás között is összevesznek és így civódnak tovább.
A sok száz madár-rovar berregő zúgással repül, de rendesen nem nagyon messzire. Néhány mérföld után leszállnak, mert elunják és amilyen lármásak, rendetlenek, piszkosak, amilyen eszeveszetten veszekszenek, éppen olyan restek. Ahol megtelepszenek, ott pillanatok alatt mindent fölfalnak, állatot, hangyát, tetűt, egeret, gilisztát, békát, levelet, füvet, a fa levelét, kérgét, rügyét. Ahonnan eltávoznak, ott sivatag támad, puszta föld és a kövek.
Egyetlen állat sem tud ellenük védekezni, mert amilyen aljasak, hitványak, sóvárak, olyan vérszomjasak és mohók. Elefántot, orrszarvút éppen úgy pillanatok alatt szétszednek, mint oroszlánt, vagy krokodilust. Nincs szenny, amit el ne kapdosnának, különösen egymás elől. Ha valamelyik a falatot már nem tudja lenyelni, el akarja dugni. A többi azonban résen van és akit azon kap rajta, hogy ételt elrejt, azt azonnal véresre püföli.
Az új faj neve csirihau. Latin, illetve tudományos neve csirihau communis."
(Hamvas Béla - Titkos jegyzőkönyv - részlet)
Mindez ha a lelki folyamatokat nézzük, napjaink valósága. Ami kívülről embernek látszik, belülről rég csirihau. „Siess a prédára, siess a dúlásra” — írja hamvas Béla, — „mert megérdemled” — fűzhetjük hozzá a reklámszlogent. Az ember tudja, adósággal jön e világra, maga vállalta kötelezettséggel, Isten, a Teremtés, a Teremtett világ felé, s élete folyását e kötelem szabja meg, sorsa a múltban felhalmozott adóság törlesztése. A csirihaunak jogai vannak. Képtelen szembenézni önmagával, ezért emberi jogokról beszél, holott embernek lenni nem jog, kötelesség.
A csirihau úgy véli, mindent megszerezhet, minden jár neki, mindent meg tud vásárolni. Az ember pontosan tudja a dolgok árát. Tudja, semminek sincs pénzben megváltható ára. A dolgok ára nem a pénztárgépek kijelzőjén mutatkozik meg, hanem a változásban, amit a dolog elsajátítása, használata során elszenvedünk. A tévé ára nem az, amit otthagyunk a média markt üzletekben, hanem egy sajátos, „szupernormális” inger hatása alá kerülő elménk torzulása.
A korszakváltás tétje azonban mégsem az, ki is lesz az uralkodófaj. J.R.R Tolikientől tudjuk, az Ellenség az entek megcsúfolására trollokat, a tündék kiforgatására orkokat, a törpök gúnyolására különféle manókat hívott életre. A csirihau az ember torzója. Ma mindenkiben ott a lehetőség: még visszatalálhat atyái útjára, még választhat, akár ember voltát is megőrizheti. De ehhez szakítania kell a csirihau életmódjával.
