2011. november 29.

Az álomnak vége - az ébredés rémálom

Bogár László megszokott Magyar Hírlap-beli sorozatában egy  Végjáték kezdetéhez éréshez illően igyekszik leszámolni a Szép Álommal, hogy az emberiségnek megadatott az utóbbi évszázadokban nem is valami Fejlődés, hanem egyszerűen csak a boldogulás, az arra törekvés lehetősége. Szembenéz a könyörtelen valósággal, hogy egy kegyetlen kizsákmányológépezet karmaiban vagyunk legalább évszázadok óta és az hol zajosan robbantva, hogy csendesen rohasztva tesz minket tönkre. Újra felteszi elméleti kérdését, amit az utóbbi években rendszeresen, hogy vajon újratárgyalható-e kifosztásunk mértéke a Ragadozóval, vagy most már szinte utólag, az elment vonat után nézve mereng el rajta, hogy vajon a Ragadozó lehettt volna-e bölcsebb, berendezkedhetett volna-e hosszabb távú, "fenntarthatóbb" kizsákmányolásra. A vonat Bogár szerint is elment, a Pusztulás bizonyára elkerülhetetlen és természetesen a Pusztítókat is eléri.


Nagyon időszerű szembenézés a helyzettel, de három észrevételem van. Az egyik gyakorlati, hogy a társadalom nagy részének nem adatik meg, hogy egyre kevésbé fogyassza a "Globalóma" áruit és szolgáltatásait, hiszen teljesen csapdában van. Rá vagyunk kötve az infrastruktúra-hálózatokra, a gyakran interkontinentális ellátási láncokra, sokaknak adóssága van, többségünk megélhetése,  munkahelye a Rendszer része, stb. A Globalóma erői erőszakkal számolták fel az ettől egykor sokkal autonómabb életformák tömegeit, lásd TSZ-esítés, az egész szocializmus az ő projektjük volt, ahogy a nácizmus is. Tehát nem hagyták meg a lehetőséget szinte senkinek, hogy tőlük független maradhasson. Aki maga nem vett fel hitelt, annak is eladósították az államát. Ha egész állam maradt kívül, "megnyitották", mint Japánt a Meiji-restauráció idején, a gyarmatokat meg még durvábban.

Másik észrevételem, hogy az elmúlt háromszáz évünk lázadásait Bogár László tévesen tekinti a pusztító világerő ELLENI lázadásoknak, hiszen épp ellenkezőleg, ezeket ez a romboló erő szervezte, hasznos idiótává manipulálva hazafiainkat, saját felkeléseik által rombolva társadalmunk autonómiáját a globalómával szemben. 1848 törvényei és harcai a rablókapitalizmus útjából takarították el a "feudális" akadályokat, de a kuruc lázadások is a kor rózsakeresztes-szabadkőműves szövevénye által voltak irányítva, mint a rozi-kurucok (Rosae crucis) neve is mutatja. A hazai kurucmozgalom (rózsa-)keresztapja és Keresztapája Comenius volt, akit a szűkebb szaktörténész körök a modern szabadkőművesség egyik atyjának tartanak, amellett, hogy összeurópai kém- és ügynökhálózat egyik feje volt. Tehát a "lázadás" vagy "szabadságharc" tudatunkba mosott formája éppen nem eszköz a romboló világerő elleni harcra, hisz valójában annak manipulációs eszköze. Ez jól látszik a mostani "Arab Tavaszon" is. Jellemző, hogy Globália zsidó tudatipara, Hollywod egyik legsulykoltabb mintája a Felkelés, a Szabadságharc, a Breavehearttól a Csillagkapun át az Avatarig, százával láttunk ilyen filmeket. A (szintén zsidó kezekben tartott) honi szocialista filmipar ugyanezt a mintát erősítette a nézők tudatában a Rákóczi hadnagyával, a Tenkes kapitányával, vagy a Kőszívű ember fiaival. Abban persze igaza van Bogár Lászlónak, hogy amikor nem lázadtunk, akkor rohasztott ugyanez a világerő. A magyar történelem tanulsága, hogy ugyan önsorsrontás volt bekapni a nyugati szétverőközegek horgát és uszításukra állandóan a Habsburg-dinasztia ellen lázadni, de valójában két lázadás között a romboló erők magában az udvarban találták meg bázisukat, lásd például a szabadkőműves Habsburg uralkodókat, vagy akár Metternich és a Rotschildok kapcsolatát. Tehát a háttérhatalom mindig igyekszik mindkét vasat maga tartani a tűzben és ebben sikeres is.

A harmadik észrevételem, hogy a kifosztottak, tönkretettek és a "globalóma" közti képzelt párbeszédre adott három lehetséges válasz közül az első áll a legközelebb a valósághoz, de ennek teljes kibontására sem a Magyar Hírlapban, sem más fősodor médiumban nem kap Bogár László sem lehetőséget. Tehát a világ a szétverő erők romboláse eredményeként nem azért áll a végpusztulás küszöbén, mert a gonoszoknak kicsúszott a kezéből az irányítás és nem is merült fel bennük soha, hogy ésszerű gazdaként rendezkedjenek be, hisz ez a megoldás volt az a hagyományosabb ("feudális") elitekkel, melyek uralmát szívós munkával szétverték.
Ez a világrombolás kicsit sem tévedés, itt a "kapitalizmus", a pénzuralom, a pénzcsinálás, a kamatoskamat nem a cél, csak az eszköz volt. Nem azért vertek szét évszázadok, vagy évezredek szjvós, alattomos felforgatótevékenységével minden fenntarthatóbbat, méltányosabbat, igazságosabbat, emberibbet, mert többet akartak keresni. A pénzcsinálás, a szivattyúzás csak eszköz volt, A CÉL ELEVE A SZÉTVERÉS, PUSZTÍTÁS!!!

Ennek a gonosz célnak és sokévszázados tevékenységnek, melynek rohadt, mérgező "gyümölcseit" a rombolás résztvevői többnyire nem érhették meg, (tehát irracionálisnak tűnik), csakis vallási jellegű lehet. Leegyszerűsítőnek és elcsépeltnek tűnhet, de a Globalóma eszmei háttere a sátánizmus. Ez pedig a zsidó vallásban, vagy annak vadhajtásában gyökerezik, (ezt nem kell összetéveszteni a minden bajért minden zsidót okolással) nem véletlen, hogy a mikor a zsidóság szakított a Talmudon, Kabbalán kívüli tudományok tanulmányozásának tilalmával, a természettudományos egyetemi karokra tóduló zsidó tudósok egy-két generáción belül kifejlesztették az atombombát...

EZ a romboló erő nem tévedett és nem tárgyal: ők kezdettől ki akarták irtani a gazdaszervezetet, melyben élősködnek, magukkal együtt...

2011. október 2.

Legyen Böjte Csaba Testvér a Nemzet diktátora!

Antalffy Tibor bá blogbejegyzése provokálta ki belőlem, hogy megosszam olvasóimmal e gondolatomat, javaslatomat.
Tibor bá eléggé fellelkesült blogján az Orbán Viktor-ellenes tüntetések láttán a "Magyarország végre megmozdult" c. bejegyzésben.
Természetesen elég régóta egyetértünk abban, hogy Orbán Viktor enyhén szólva nem ideális vezető, sőt kimondottan veszélyes alak az ország élén épp ilyen drámai időszakban, amikor az emberi történelemben először, egyedülállóan egy globális civilizáció omlik össze, elérve a modern (ott, ahol) jóléti társadalom alapját képező erőforrásbőség idejének végéhez.
Az én fő vádam az illető ellen az, hogy a Hofi-féle "Hányat fialt a koca" c. klasszikus viccet teljesen megvalósítja, minden olyan szervezetben, aminek eddig az élére került (előbb a Fidesz, majd az egész ország) módszeresen kiiktatja a kritikát és a kritikusokat, elvágva ezzel a rendszer működésének zavaraira, vagy a változó külső környezetre vonatkozó visszacsatolást, az irányítási korrekciót lehetővé tevő valós információk útját. Ez a vezetői hozzáállás a rendszerelmélet szerint a rendszer pusztulásának, vagy legalábbis nagyon súlyos válságának receptje.
Az ok Orbán személyisége, amelyet én egy az egyben pszichopatának minősítek. Sajnos látnunk kell, hogy a minden szempontból fenntarthatatlanná fejlődött modern társadalom egyik alapjellemzője, hogy a hatalom csúcsaira lényegében csak psziho- és szociopatáknak van esélye feljutni, Gyurcsány, valamint előtte és utána Orbán karrierje ezt önmagában is bizonyítja. Bajnai mint egyén pszichopatának nem tűnik, szociopatának viszont nagyon súlyos eset. A jelenség természetesen nem független a modern társadalmak kialakulása mögött évszázadok óta álló globális háttérhatalom céljaitól és eszközeitől, de ezt a kérdést inkább meghagyom a "Kitalált Újkor" blogra.

Ehhez képest az a demonstrációsorozat, ami most Orbán ellen megindult, enyhén szólva nem a nemzet legjobbjainak mozgalma egy hitvány vezető ellen, hanem vagy ugyanolyan hitványak, vagy még hitványabbak harca a konkurencia ellen:
Nem Dopeman volt az egyetlen híresség, aki megjelent a Kossuth téren. A tömegben ott volt többek között Lendvai Ildikó, Horváth Csaba, Karácsony Gergely, és természetesen nem maradhatott ki Gyurcsány Ferenc sem. Amikor feltűnt az Alkotmány utca sarkán, hirtelen nagy csődület támadt körülötte, az emberek fényképezték, aláírásokat kértek tőle, és a legtöbben láthatóan őrültek neki, “ő legalább el mert jönni”.”
Ez a ballib globalista banda nekem ne váltsa le Orbán Viktort, aki vagy álnemzeti globalista ügynök, vagy pszichopata király-önjelölt, de eddigi kormányzása idején bizonyos ügyekben azért még mindig egy-két fokkal nemzetibb és racionálisabb volt, mint Gyurcsány. Igaz, erre inkább első kormányzása idejéből tudunk példákat hozni, a második eddig szinte szakadatlan ámokfutás. Pedig hol van még a válság, a globális összeomlás sűrűje!
Hol? Sajnos lehet, hogy nem messze...

Ősidők óta alkalmazott elv egyébként valamennyire népképviseleti, vagy oligarchikus kormányzatú államokban, népeknél, pl. a Római Köztársaságban is, hogy az állam, a nép létét fenyegető válsághelyzetben diktátort választanak, hogy teljhatalommal vezényelje a válság túlélését. (alapvető elvárás, hogy a vész elmúltával, dolgavégeztével adja vissza a teljhatalmat...)
Természetesen lehet azt mondani, hogy nekünk nem kell diktátort keresgélnünk, hiszen Orbán Viktor szemmel láthatóan király akar lenni, akkor a legegyszerűbb megoldás, tudomásul venni e vágyát és megkoronázni, azonban ez a megoldás épp a fentiek miatt nem megoldás, mert Orbán Viktor a feladatra személyisége, elmeállapota, erkölcsisége miatt nem tűnik alkalmasnak. Mármint arra a feladatra, hogy a nemzet, az ország, a nép a lehető legkisebb veszteségekkel vészelje át a globális összeomlást és álljon rá egy új, fenntarthatóbb pályára, berendezkedésre, életformára.

A helyére magukat ajánló ballib szarházikból szintén nem nézhetünk ki semmi jót, nemhogy évtizedek, de szellemi, szervezeti és sokuk esetén biológiai elődeik révén évszázadok során bizonyították be, hogy ha alkalmuk nyílott rá, az országot, világot mindig fenntarthatatlanabbá tették, rombolták.

Tehát térjünk a tárgyra:  

Javaslom, hogy a Nemzet a válságidőszakra válassza diktátorául Böjte Csaba Testvért!

Nincs szükség hosszas indoklásra, mindenki eldöntheti világnézete szerint, hogy Csaba Testvér alkalmas-e e feladatra, csak három szempontot szeretnék kiemelni:

1. Életútja tanúsága szerint rendelkezik azzal az erkölcsiséggel, ami alkalmassá teszi a nemzet vezetésére a történelem eddigi legnagyobb, példátlan viharában. Az összes mai vezető politikussal ellentétben nála nem kell attól tartanunk, hogy pozícióját harácsolásra, dinasztiaalapításra használná fel. A hatalom birtoklására érettségének jele, hogy természetesen nem nyúl a hatalom után, nem száll versenybe a pozícióért, tehát normális körülmények között nem is választhatnánk őt.

2. Jelét adta, hogy tisztában van az erőforrásválság okozta összeomlással és a rábízottakat igyekszik az előttünk álló nehéz időszakra felkészíteni. Semmilyen vezető politikusunk nem beszélt erről ilyen nyíltan.

3. A csonkaország határán túli magyarként nem fenyeget az a veszély, hogy a többi határon túli magyart politikai eszközként akarná használni, bevándoroltatható munkaerőtartalékként, vagy hatalmát örökre bebetonozó, nemzeti demagógiával megtéveszthető szavazóbázisként. Nem valószínű, hogy rövidtávú politikai célok érdekében felelőtlen akciókba rángatná be őket, aminek hosszú távon ihatják meg a levét a kisebbségi lét kiszolgáltatottságában. Ide tartozik, hogy keresztényi alapon testvéreinknek tekinti a szomszéd, illetve a magyarsággal együttélő népek tagjait is, tehát a hivatásos politikusoktól várható viselkedéstől eltérően bizonyára nem lenne partner ahhoz, hogy az összeomlás okozta népharagot, feszültségeket etnikai konfliktusokba próbálja csatornázni. (Viszont javasolni kell szomszédainknak, hogy e csapda elkerülése céljából ők is csupa román, szlovák, stb. "Csaba Testvért" tegyenek meg diktátoraiknak...)

Akinek tetszik a javaslat, terjessze, legyen ez egy alternatív kormányzatjavítási mozgalom az Országház környékén zajló, a politikuscsőcselék leghitványabbjai által mozgatott felforgatással szemben!

2011. szeptember 22.

Ismétlés: "Szeressétek Orbán Emíliát!"

Tibor bá reprízeitől kedvet kaptam az utánzásra.
Az egykulcsos adó nyúlfarknyi élete, bukása, és az azt beismerni képtelen szégyenletes kommunikáció, amiért természetesen a kormányszóvivő a felelős (Fukusimáért meg az erőmű portása), egyáltalán nem egyedi kivétel Viktor Király második trónralépése óta követett gyakorlatában, inkább a szabályt képviseli. A Fidesz és a viktoriánus államapparátus emlékeztet gyermekkorom úttörő- és pártszervezetére, meg a történelem minden bürokratikus-monopolista szervezetére, amikben időről időre kampányok hullámzanak végig a csúcstól a piramis talapzatáig, de a harsogott jelszavak érvényességi ideje kb. a mondásbeli csoda 3 napjával egyenlő. A baj az, hogy most nem valami nyugis időket élünk, gyermekkorom és szüleim fiatalkora rákosista, majd kádárista bürokratikus léhűtő "tömeg"szervezetei nyugodtan bohóckodhattak, mert az a kor az egy főre jutó energiatorta és általános erőforrástorta növekedésének kora volt. Igaz, ennek köszönhetően fokozatosan szét is vertek minden, korábban fenntarthatóbb alapokra épült struktúrát.

Most, a globális összeomlás korában még kevésbé engedhetnénk meg magunknak ezt a luxust, a népi csodavárást és a libadöglésre ezer ötlettel rendelkező rabbi módján viselkedő Őrült Nérót, aki gondosan kiiktatja a rendszerből az információvisszacsatolás lehetőségeit, elhallgattatja a kritikát és a maga alá gyűrt szervezeteket, előbb a Fideszt, majd az államgépezetet egy engedelmes parancsvégrehajtó szervezetté tette, amiben a kritikus visszajelzések meg nem tűrése miatt értelmes parancsok ritkán jönnek fentről. Ez ekkora baj idején a pusztulás receptje.

eredeti bejegyzés ideje:

2010. június 7.


Szeressétek Orbán Emíliát!

A Fidesz mesebeli kétharmados győzelméről és a hozzá kapcsolódó csodavárásról, meg a még rémisztőbb lehetőségről, hogy ők maguk is komolyan elhitték, hogy kétharmad birtokában csodákra lesznek képesek, nekem már egy idő óta Sándor Pál filmje, a "Szeressétek Odor Emíliát!" ugrik be.
A filmbeli főhős lány, mint vezéregyéniség a film zárójelenetében a tőle iránymutatást váró társai tömegét magabiztos vagánysággal az intézet tornyába vezeti fel a csigalépcsőn. A "tömeg" lelkesen követi. Neki nem kell saját fejét törnie, hogy mit tegyen, neki Vezére van. A csigalépcsőn felfelé haladva a Vezér-lány külső magabiztossága máza alatt kétségbeesetten mondogatja magában: "Na most kéne gyorsan valamit kitalálni..." Mert persze fogalma sincs, hová vezeti "népét" és minek*. De a hangulat, az események így hozták, meg persze akart is vezér lenni. A helyzet megoldása: a csúcsra érve Odor Emília a mélybe veti magát a nyitott toronyablakból.
Nem vallhatta be az általa fellelkesített hívek tömegének, hogy semmi ötlete nincs, az ablak meg nyitva volt, frappáns megoldásnak csak ez maradt.

Félek, nehogy Csodatevő Orbán Emília az egész országot vezesse ki a nyitott toronyablakon...

*Arról van fogalma a Vezérnek, hogy MINEK vezeti a népét (csak azt nem tudja hova): mert élvez vezér lenni, ez a fő cél, minden ezután jön, ha a nép nagyja beledöglik is, neki kell uralkodnia és kész. A hatalom csúcsára csak pszichopaták-szociopaták juthatnak fel.

2011. szeptember 9.

Összeesküvők műve-e az Olajcsúcs?

És az olajcsúccsal csak fémjelzett általános globális erőforráskimerülés, éghajlati katasztrófa, a modern (egy kisebbség számára jóléti) komplex társadalom megkezdődött összeomlása. Szóval mindezek mögött a Háttérhatalom áll?
A kérdés átfogó megválaszolása helyett csak egy speciális szálon indulnék el a téma belsejébe egy felvetés nyomán, ami Tibor bá blogján került elő.
  

jancsika: "Egyébként, visszatérve az összeesküvésre, ez megint egy érdekes kérdés, hogyan is definiáljuk az összeesküvés tényét magát. Szerintem az egyik legjobb definíció Adam Smith-től származik:"

“Az azonos foglalkozást űzők ritkán jönnek össze, akárcsak szórakozás, kikapcsolódás céljából, de a beszélgetés egy  közérdek elleni összeesküvésbe, vagy árkartell-megállapodásba torkollik. Gyakorlatilag lehetetlen megakadályozni az ilyen találkozókat bármilyen törvénnyel, ami egyáltalán végrehajtható lenne, vagy összhangban lenne a szabadságjogokkal és igazságossággal.  De miközben a törvény nem gátolhatja meg az azonos foglalkozásúakat az időnkénti összejövetelben, nem is kell elősegítenie az ilyen találkozókat és főleg nem kell azokat kötelezővé tennie.”

Ennek a meghatározásnak az értelmében tehát szükség van rá, hogy az azonos érdekek mentén gondolkodó és cselekvő emberek TÉNYLEGESEN találkozzanak és megegyezzenek. Viszont bizonyos értelemben felfogható az is összeesküvésnek, ha az azonos érdekek érvényesítéséről explicite nem egyeznek meg, egyszerűen ezeknek a köröknek a hatalma elegendő ahhoz, hogy a dolgokat az általuk kívánt irányba terelje. Magam is vélekedtem korábban úgy, hogy VAN ilyen típusú összeesküvés, de ez a szemlélet vitatható. Ha Géza ezt most olvasná, ő szerintem úgy fogalmazna, hogy ez inkább a “rendszer szerkezetéből eredő irányítás”


Molnár Géza utólagos jóváhagyásával magam válaszoltam erre a fórumon.
Géza az általa emlegetett “szerkezetben megnyilvánuló irányítás” alatt mást ért.

Amit a szabadpiaci ideológia Szentje (a kapitalizmus Marx-Engelse), Adam Smith leírt az egy szakmába tartozók rendszeres összejöveteleiről és az árak szabályozásáról, az természetesen nem összeesküvés, hanem becsületes nevén CÉH. Csakhogy a szakmabeliek, a vevők és az össztársadalom érdekeit tisztességgel összehangolni igyekvő (és e téren évszázadokig sikeres!) céhek a “bűnös régi rend” szétverni való oszlopai közé tartoztak annak a rablókapitalizmusnak az ÖSSZEESKÜVŐI számára, melyek egyik vezető propagandistája volt Smith.
Ez a duma: “De miközben a törvény nem gátolhatja meg az azonos foglalkozásúakat az időnkénti összejövetelben, nem is kell elősegítenie az ilyen találkozókat és főleg nem kell azokat kötelezővé tennie” nyilvánvalóan hátsó szándékú uszítás a jó öreg céhek ellen, amik gátolták a szabadrablást.

(azt hiszem még Gézának is lesz egy pár szava Smithhez…)

Nagyon hasznos, hogy előkerült ez az idézet a vitában, mert jó érvet szolgáltat az ebben eleve kapcsolódó két kérdéshez. Az egyik, hogy korunk és általában a történelem társadalmi-gazdasági-pénzügyi katasztrófái, romlásai mögött “összeesküvés” áll, vagy kizárólag szerkezetben megnyilvánuló irányítás, populárisan, hogy azért nyitja mindenki egyszerre az esernyőjét, mert esni kezd (Tibor bá hasonlata). A másik, ezzel összefüggő és a "geddonista" fórumokon gyakran hevesen vitatott kérdés, hogy a természeti rendszerek emberi társadalom általi lerablása és ezzel az ág magunk alatti elvágása törvényszerűen az emberi természetből fakad-e, ami ellen semmit nem lehet tenni.

Molnár Géza művei nyomán is úgy vélem, hogy az emberi közösségek eredendően igyekeztek együttműködni a természettel és e téren sokáig sikeresek voltak, a rablógazdálkodást jelentő modellek, a kapitalizmus erőszakkkal, összeesküvésekkel verte szét ezeket a természettel együttműködő, vagy más téren méltányosabb, a jövőre is tekintettel levő társadalmi-gazdasági formákat. Többek között démonizáló propagandával, a fenntarthatóbb élet kereteit jelentő intézményeket, szabályokat kikiáltva mindenféle gonosznak, feudálisnak, elnyomónak, stb.
Az Adam Smith által propagált szabadkereskedelem és ipar alapját képező termelőtevékenységek a “haladás” erői által “sötétnek” bélyegzett “középkorban” is léteztek, tehát elvileg (és valamennyire a gyakorlatban is) megvolt a lehetősége a csak a rövidtávú haszonra törekvésnek a (kis)iparban. A társadalmi fejlődés a maga organikusabb módján történelmileg először épp azt a céhrendszerű szabályozást fejlesztette ki, amely ezt a hosszútávon öngyilkos haszonhajhászást megakadályozta és összehangolta a társadalmi szereplők érdekeit a méltányosság elvén.
Majd a “haladás” során ÖSSZEESKÜVÉS segítségével verték ezt szét és nyitották meg az utat a szabadrablás előtt. Tehát szó sincs arról, hogy az emberi természetből automatikusan következne az esztelen jövőfelélés, hasonlóan a természettel való viszony terén is előbb alakultak ki a fenntarthatóbb megoldások (pl. ártéri gazdálkodás), ezt a rombolás, a szabadrablás sötét erői (okkultista ideológiai háttérrel) erőszakkal verték szét a “racionalizmus” nevében.
Azonban a többek kötött folyószabályozó mérnököket is képező Akadémiákat a kabbalista és más gnosztikus irányzatokat képviselő titkos társaságok, ÖSSZEESKÜVŐK hozták létre Európa-szerte, ugyanazok a körök, melyek az angol “polgári forradalomtól” a magyar kuruclázadásokon át, a francia forradalmon, 1848-on és a bolsevik forradalmon át a szexuális forradalomig és genderideológiáig mindenféle felforgatást szerveznek a fenntartható társadalom intézményeinek szétveréséért.

Tehát igen, szerintem állnak összeesküvők modern világunk mai összeomlása mögött, ahogy persze eleve létrejötte mögött is. A Nagy Bűnös Összeesküvésnek talán nem a második szakasz, a Gonosz Mű összeomlása a bűnösebb következménye, bár mi most ezt fogjuk megszenvedni, hanem inkább az első szakasz, a modernista, ember- és természetpusztító társadalom és gazdaság létrehozása.

2011. július 2.

A Gyurcsány nyaka körül szoruló hurok az összeomlás fázisjelzője

ezt írtam tavaly szeptemberben:

olajcsucs.blogspot.com/2010/09/baj-e-ha-orban-viktor-kiraly-lesz.html

A másik érdekes adalék a nyílt koronás, vagy a népképviseleti látszatot gondosan megőrző, alig burkolt királyság alakulási folyamatához az, ahogy egyre biztosabban szorul a hurok a Nagy Rivális Trónkövetelő nyakán.
Nem kérdéses, hogy amikor egy világrend összedőlése szolgáltatja a hátteret, az alapot és talán a dolog helyességét megindokló okot az egyeduralomra való visszatéréshez, amikor a jóléten alapuló békeidők rohamosan végetérnek, nem lehet többé kesztyűs kéz, ilyenkor a nagy ellenfelet fizikailag szokás megsemmisíteni. A terrorelhárító központ (OV magánhadserege) abszolút indokolt dolog emiatt, hiszen a játszma még nem dőlt el, a leendő királynak van oka merénylettől tartani. Amennyiben a Központ jól végzi dolgát, jól őrzi az uralkodót, a nagy riválisnak a dolgok logikája alapján belátható időn belül börtönbe kell kerülnie.( több kisebb társával együtt). Ehhez nincs szükség koholt vádakra, hiszen teljesen jogállami keretek között is épp elég okot adott, adtak rá. PR-szempontból a letartóztatás időzítése ideális lehet egy olyan időpontban, amikor a kormány jelenlegi népszerűségét , a belé vetett tömegbizalmat valamennyire megingatják a globális összeomlás elkerülhetetlen következő hullámai. Ez lehet akár az idei fűtési szezon közepe, vagy végefelé is, de konkrétan most nem jósolnék.
Ami túlmutat a jogállami kereteken, az az, hogy az én vízióimba simán belefér, hogy a gaz Nép Ellensége aztán cellájában önkezével vet véget életének... hacsak nem szökik el időben mondjuk Indonéziába a letartóztatás elől.
(nem arról van szó, hogy sajnálnám személyét!!!)
 A hírek szerint eljött ennek is az ideje. Konkrétan a globális összeomlás és hazai hatásai elérték azt a fokot, hogy a Király és környezete most tartják leginkább kiaknázhatónak Gyurcsány és csapata lecsukásának átmeneti propagandaértékét, az egyre nagyobb bajokról való figyelemeltereléshez. Azt hiszem, maximum pár hétre lesz elég...

2011. június 24.

Viktor piramisa nem tréfa

Vastagbőr:Valóban minden képzeletet felülmúl

Az élet és OV tervei felülmúlják az én tréfámat is, vagy legalább tényleg igazolják.
"9. Magáncéget kölcsönözhetnek közmunkásokat. Ekkor nem a minimálbért kell kifizetni, hanem az ún. közfoglalkoztatási bért, ami valószínűleg kevesebb lesz a minimálbérnél. A munkaerő-kölcsönzés már most is egy embertelen biznisz, lásd: "Új Élet a munkásoknak, de még milyen.""

"Hány munkahelyet teremt ezzel a programmal az állam? Nullát.
Hány embernek fog megszűnni az állása, ha a helyére a minimálbérnél kevesebb összegért lehet az államtól közmunkásokat kölcsönözni? Sokaknak."

Ez hajmeresztő. Beugrik a Schindler listája c. film, ahol az elején Schindler kicsinosítja magát, kitűzi a náci pártjelvényt a zakójára és megy náci táborparancsnokot megvesztegetni, hogy ő kaphassa az olcsó bérmunkaerőt a lágerből a gyárába. Most narancsjelvényt kell majd kitűzni... (a narancs egy vörösen izzó napkorong amúgy, a Piramis mellé bevezetheti Viktoreosz a napkultuszt, ahol egyik fáraó elődjéhez hasonlóan ő maga a Napisten...)

"Orbán Viktor megmondta: "A gátépítés, a csatornatisztítás, a víztározó-építés nem a 21. századi technológiával történik Magyarországon, hanem közmunkában." "

Erről írt Molnár Géza a minap, hogy mivel az olajcsúcson túljutva csökken az egy főre eső energiarabszolgák száma (amit a modern technika és a fosszilis energiaforrások jelentenek), a 20.századi gépi technológiával már nem mehetnének az ilyen nagy központosított látványprojektek. Óegyiptomi stílusban még meg lehet próbálni és elég rémisztő, hogy Fáraónknak erre van ambíciója.

"A "Szolgálat és Becsület" érdekvédelmi mozgalom honlapján konkrét terveket lehet olvasni, túlságosan konkrétak ahhoz, hogy kamunak lehessen minősíteni.

Három nagy területen indulnak el a közmunkák:
1. Stadionépítések
- A Puskás Ferenc Stadion bontását októberben kezdik, közmunkásokkal.
- Az új debreceni stadiont 4000 közmunkás fogja építeni, az Észak-Kelet Magyarországi és a Központi régiókból. A visszahívott szolgálati nyugdíjas rendőrökből (ugyanebből a régiókból) 1300 fő vesz részt szervezési és közbiztonsági feladatok végrehajtásában. A közmunkásokat konténerekben szállásolnák el, a rendőrök is ott laknának, de ők dupla méretű és jobb felszerelésű lakókonténereket kapnak."
A rendőrök azt kapják jutalmul ("luxus"fokozatban), amit a - nagyrészt cigány - munkakerülők büntetésből???

A STADION a mi gazdasági helyzetünkben tipikus PIRAMIS, sokba kerül és sok embert foglal le, de semmi gyakorlati haszna, csak Urunk Dicsőségét hirdeti!
Sőt, az óegyiptomi modelltől tovább is léphet a program ezáltall Róma felé, a megépítendő stadionokban-amfiteátrumokban (a pestit lehet majd Colosseumnak nevezni) gladiátorjátékokat mutathatnak majd be, ahol a gladiátorok szerepében a Cozmát megölő cigánybűnözők és hasonlók léphetnek fel, az eléjük és oroszlánok elé lökött őskeresztények szerepét pedig Viktonéró császár rezsimjének ellenzéke, jobbikosok, gárdisták, balosok játszhatják el, bárki, aki szembeszegül a Hatalommal...

Az nem kérdés, hogy az általános, globális, egyre gyorsuló összeomlás közepette szinte semmi nem maradhat a megszokott módon. Világos, hogy fenntarthatatlan az eddigi szociális ellátórendszer, hogy nem lehetnek 42 éves életerős rendőrök nyugdíjasok és hogy nem lehet nem dolgozó cigánytömegeket a két szép/csúnya szemükért csak úgy segélyezni. Sőt ezen túl szinte semmi nem fenntartható az erőforrásbőség, energiarabszolgák igénybevételének bázisán kialakult modern társadalomból.
A kormánynak, az állam vezetésének magától értetődően meg kel próbálnia menedzselnie ezt a most elkerülhetetlen összehúzódást, életformaváltást, lehetőleg a teljes öszeomlás, káosz, tömeges pusztulás elkerülése mellett. A siker nem garantált, a történelmi precedensek a lokális erőforrásválságok esetén se biztatóak, ilyen globális bukásra pedig még nem is volt példa. Tehát a kudarc esélye a pakliban van, az esélyes bukásért egy jószándékú kormány, vezető nem lenne hibáztatható, amennyiben mindent megtett, ez az élet, a történelem nagy drámája.

Azonban a jelen helyzetben azt látjuk, hogy Orbán Viktor egyáltalán nem jószándékú, hanem tipikus hatalommániás paranoiás őrült, akit valóban a fáraók, cézárok, cárok, abszolutista zsarnokok modellje vonz. Ezzel a társadalom amúgy is hatalmas baját még nagyon fel lehet fokozni, a veszteségeket meg lehet sokszorozni.

A munkaképes segélyezettek munkaerejét a fenntarthatóságra átállás megkísérlése keretében rengeteg hasznos dologra lehetne használni, de tipikusan decentralizáltan (központi összehangolás, iránymutatás mellett), nem felesleges, őrült látványberuházásokról, piramisokról kell most álmodni. Sajnos a kontraszelekció miatt törvényszerűen jutnak pszichopaták a hierarchia csúcsára, ez egy ilyen világ.

Egyébként nem hiszem, hogy bármi is megvalósulhatna a fokozódó káosz körülményei között a grandiózus tervekből, de már a bejelentésük is jelzi, hogy nincs az országnak alkalmas vezetése, sőt a vezetés az egyik legfőbb problémánkká vált.

2011. június 21.

Szerény javaslat

A Haza bajban van.
A cigányoknak "alanyi jogon járó" segélyekre, a rendőrök és más rendvédelmi dolgozók korai nyugdíjára, az álrokkantak rokkantnyugdíjára és erre az egész szociális ellátási rendszerre nincs többé pénz, vagy nemsokára nem lesz. A Kormány feje látványos, monumentális közmunkaprogramokban látja a kiutat:


Több százezer munkanélkülit megmozgató hatalmas állami építkezéseket készít elő a jövőben a közmunkaprogramokat is felügyelő Pintér Sándor. A parlamentnek benyújtott törvénytervezet is arra utal, hogy a Belügyminisztérium a nyugdíjból visszaterelt volt rendvédelmi dolgozókkal felügyelteti majd a közmunkásokat, akiket tömegesen fognak a munka helyszínére szállítani, étkeztetni és igen alacsony bérrel jutalmazni. Kormányzati források szerint nincs más megoldás, szakítani kell a segélyezésen alapuló, eddig eredménytelen szociálpolitikával."

"Több kormányzati forrás is megerősítette, a kabinet leszámolt azzal a főleg kis helyi projektekre, az önkormányzatokra és a pályázó civil szervezetekre épülő modellel, amely az utóbbi években - a kormánypolitikusok szerint pazarlóan és sikertelenül - meghatározta a közmunkáztatást. Források szerint Pintér tárcája hetek óta dolgozik az új programon, elsősorban a szisztéma központosításán.
A Hírszerzőnek nyilatkozó fideszes kormánypolitikusok becslései szerint a belügyminiszter felügyelte közmunkáztatás 200-300 ezer embert mozgat majd meg. Pintér részben a ma is működő programok hatékonyságának javítását, részben nagy munkaerő-igényű regionális projektek előkészítését kapta feladatául.
"Hatalmas logisztikai kihívás több százezer embert mozgatni, lehetőleg nagy projektek révén számukra munkát szervezni, ami csakis egy jól szervezett és irányított hierarchikus rendszerben képzelhető el. Erre az egykori rendőr Pintér alkalmasabb, mint egy közgazdász vagy egy minisztériumi bürokrata" - mondta a Hírszerzőnek egy, a döntés hátterét ismerő, neve elhallgatását kérő államtitkár, hogy miért nem a Nemzeti Erőforrás Minisztériumára vagy a két gazdasági tárca valamelyikére bízták a feladatot."

"Egy másik kormányzati forrás szerint a belügyminiszter szervezte munkák sokban hasonlítanak majd az 1930-as években a gazdasági válságból az Egyesült Államokat kivezető New Deal nevű program közmunkaprojektjeihez. Érdeklődésünkre az egyik államtitkár azt sem zárta ki, hogy Pintér feléleszti az előző rendszerben megálmodott Duna-Tisza-csatorna tervét is."
 Szeretnék egy szerény javaslattal hozzájárulni a nagy program sikeréhez és hazánk felvirágoztatásához.
A "Milliók egy miatt" névre keresztelendő program keretében az alábbi látványos projektet lehetne kivitelezni a közmunkások százezreivel, sőt millióival a nyugdíból visszahozott rabszolgahajcs rendőrök felügyelete alatt:




2011. június 10.

Orbán a makói gázt adta az oroszoknak a MOL-ért cserébe?

Frissítve

A címben természetesen hangsúlyos a kérdőjel...


A MOL részvénycsomagjának a minapi visszavásárlása a kormány részéről az orosz Szurgutnyeftyegaztól (az orbáni államadósságcsökkentési retorikával teljesen szembemenve) felvetette a kérdést, hogy az oroszok mit kérhettek cserébe. Az ugyanis nem valószínű, hogy Orbán Viktor rákényszeríthette volna akaratát az orosz kormányra, megyegyeztek, tehát valamit muszáj volt cserébe megígérni.

Most felmerül egy lehetőség, hogy mi lehetett az ellentételezés, de ha ez a spekulációm netán találat, az kb. annyira lenne logikus, mint a részvénycsomag visszavásárlása az államadósság jókora növelésével a meghirdetett "erőltetett" államadósságcsökkentési politika "keretében"...

Menedzsment Fórum: A szerbeké lesz a legendás makói gáz?

"Tavaly úgy nézett ki, hogy lőttek a sokáig hatalmas magyar gázvagyonként emlegetett makói kitermelésnek, mivel a Mol kiszállt az üzletből. Most azonban az egykori kanadai partner a szerb olajvállalattal írt alá megállapodást, mely vállalta a további fúrások finanszírozását, siker esetén pedig 50 százalékos tulajdonrészt szerez a mezőben."

"A Falcon 2007-ben még hatalmas reményeket fűzött a projekthez. Szabó György, a Falcon igazgatóságának elnöke, a vállalat magyarországi cégének, a TXM Kft.-nek az ügyvezetője például úgy nyilatkozott, hogy Magyarország gázellátása három éven belül - azaz 2010-re - önállóvá válhat az itteni földgáznak köszönhetően. Akkori állítása szerint a térségben talált 1500 milliárd köbméternyi gázvagyon versenytársa lehet a szibériai gázkészletnek."

"Jönnek a szerbek - Vagy az oroszok?
A TXM Kft. csütörtökön szándéknyilatkozatot írt alá a Naftna Industrija Srbije (NIS), j.s.c. Novi Saddal arról, hogy a szerb cég 2012 végéig további három fúrást finanszíroz a makói mezőn, esetleges siker esetén pedig a termelésbe álló kútban 50 százalékos tulajdonrészt szerez. A fúrások befejezése után ha a szerb vállalat nem él jogával, akkor teljes egészében a TXM Kft. tulajdonában maradnak a kutak."

"A mostani szándéknyilatkozatot egyébként még mindkét cég igazgatóságának jóvá kell hagynia, érdekesség, hogy a NIS többségi tulajdonosa az orosz Gazprom, mely ezzel a megállapodással közvetve tulajdonrészt szerezhet a magyar gázmezőben."

Ez bizony "érdekesség" a javából...

Frissítés:

A Le Monde tovább találgat az ügyben:

Le Monde: a metrót, vagy Paksot adtuk a Mol-részvényekért

Az egész ügy kb. Sok Hűhó Semmiért, az ügylet mindkét oldalán.
A magyar állam visszavette a MOLT az oroszoktól "nemzeti tulajdonba" (na, nem az egészet), azt a MOL-t, amely döntő többségben csakis orosz importolajat dolgozhat fel, amíg létezni fog. A Le Monde marhaságot ír itt:
" A sors iróniája, hogy a neoliberális ortodoxia őrzője fogja végül megsegíteni Magyarországot abban, hogy visszaszerezze energetikai szuverenitását"
hiszen attól, hogy a túlnyomórészt orosz olajat feldolgozó MOL egy döntő részvénycsomagja most nem orosz, hanem magyar állami tulajdonban van, még nem szereztünk vissza semmit az energetikai szuverenitásból. Azt az energiaimport megszűnésekor fogjuk visszaszerezni, de nem biztos, hogy a fogyasztáshoz szokott népünk (magamat természetesen  beleértve) ettől boldog lesz. (a modern világ összeomlásától)

Az ügylet másik oldalán álló,eddig felmerült dolgok szintén haszontalanok, vagy esélytelenek, értelmetlenek:
- a makói gáz legnagyob eséllyel felhozhatatlan és felhozása csak halogatná a fenntarthatóbb gazdaságra átállást
- sem új metróra nem lesz szükség, sem a meglevők nemigen lesznek fenntarthatók egy összeomló gazdaságban és társadalomban, talán már 3-4 éven belül, erre a kis időre már minek új járműveket beszerezni
- Pakshima bővítése egy agyrém, de nem igazán tűnik fenyegető veszélynek, öszeomló, káoszba süllyedő, máris minden téren leépülő és kezdődő lázongásokkal terhelt társadalmunk és gazdaságunk már nem képes akkora erőfeszítésre, mint egy új atomerőmű megépítése. A fenyegető és síri veszély a már működő erőmű és (részben) "kiégett" fűtőelemeinek sorsa egy összeomlás közepette.
- ide sorolhatjuk a vétel finanszírozására szolgáló IMF-hitel felhasználását is, nem oszt, nem szoroz, a pilótajáték belátható időn belül összeomlik, a közeljövő perspektívájában nézve a "pénz", amiért vették, értéktelen, de amit vettek rajta, az is...

Tehát a kormány már megint látványos pótcselekvésekkel tölti ki az időt, miközben hagyják az eseményeket sodródni a Niagara felé.

Frissítés2:

A Le Monde jól hallhatta, úgy tűnik, az orsz MOL-alkunak valóban része lehet Paks bővítése:
 Kell az atom Magyarországnak

"Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy az atomenergiát kiiktassa a magyar villamos energia rendszerből – közölte Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszter a Magyar Villamos Művek keddi sajtótájékoztatóján. Magyarország nem követi tehát Németország példáját, és nem hagy fel az atomenergiával, a növekvő energiaigény miatt viszont mindenképpen bővítik a Paksi Atomerőművet."
 Hogy ezek mit terveznek, az semmit nem változtat fentebb kifejtett tippemen, hogy ez a terv is papíron marad, mint annyi. Mindenesetre páros hét van, a geddon ügyeiben tájékozott és azt stratégiai terveiben figyelembe vevő Orbán Viktor  imázsát megint szögre lehet akasztani...

Úszunk az árral, a gyeplőt a lovak közé dobták, de ezt hangos kurjongatással leplezik, és biztos, ami biztos, a lovak fenekét izzó nyársakkal sütögetik, sőt egymásra uszítják őket...
Orbán első kormányzása idején még valamit fel is mutatott kormányzásképességből, érdekes, hogy most, a történelmi vészhelyzet idejére vált komplett idiótává...

2011. május 30.

Történelem, torzítások nélkül?

Enyhe megfázás, némi láz, erős köhögés, és erős hátfájás fekvés közben hagyott időt gondolkodni, meg filmet nézni és persze írogatni. Most itt ülök alaposan beöltözve, szakad rólam a víz, hallgatom a „La Sagrada Familia” c számot az APP előadásában, és azon töprengek, lehet-e torzítások nélkül szemlélni a történelmet?

Az első komoly sokk e téren a Fehér Ló című előadásom után ért. Jókai alapján tárgyaltam a győri csatát, meglehetősen felületesen, nagyjából ugyanazokat a hibákat követve el, amit a másik oldalon. Azt mondtam volt, hogy a magyar nemesi seregek megfutottak ugyan a franciák elől, csak a francia vonalakon keresztül. Ez igaz is volt, eltekintve attól, hogy az előadásom alapján amolyan huszárcsínynek tűnhetett az egész, holott csak arról volt szó, hogy a körülmények nem engedtek meg más menekülési útvonalat. Aki ki tudott törni, annak át kellett vágnia az ellenséges vonalakon, aki ezt nem tudta megtenni, fogságba esett.

Azt is mondottam volt, hogy a franciáknak eszük ágában sem volt üldözni bennünket, ami szintúgy igaz volt, de azt nem tettem hozzá, hogy ezzel hadi céljukat tették volna kockára. Neki ugyan is nem az volt a céljuk, hogy bármit is kezdjenek velünk, hanem az, hogy megakadályozzák az osztrák seregek egyesülését, és ezt el is érték. Azt nem mondtam el, holott elmondhattam volna, hogy a csata súlypontja nem a nemesi felkelés szárnyán volt, nem is ott dőlt el. A lovasságunk javára írható ezen felül, hogy a kitörésük után legalábbis egy részük a csata környékén maradt és zavarta a franciákat, emiatt a lovasságuk nem mert elszakadni a gyalogságtól és sokkal kisebb szerepet kapott a csatában, mint az várható lett volna.

Szóval az előadásomban elkövettem ugyanazokat a hibákat, amelyeket a másik oldal szokott, az egyoldalúságot viszont nem egyenlíti ki egy másik oldali egyoldalúság. Ezt el is mondottam volt a következő előadásban, de mit tesz a sors, csak az első került fel a NET-re, a helyre igazítás nem, így aztán mindig pironkodhatom, ha ez eszembe jut.

Ennyi kellett bevezetőnek, mert most nagyon hasonló egyoldalúságra bukkantam, ki is nyílt a bicska a zsebemben, de csak nem róhatok meg valakit azért, amit magam is elkövettem?

Megnéztem három filmet Dzsingisz Kánról. A mongol változatot, a japánt és az oroszt. Ebben a sorrendben. A mongol címe: Dzsingisz kán volt, a japáné: Dzsingisz Kán a Földek és Vizek Ura, az orosz pedig: Mongol. Érdekes volt. A mongol változat kicsit a magyar filmek hangulatát idézte. Nem volt rossz, és igyekezett hűen visszaadni mindazt, amit a Mongolok Titkos Története e tárgyban előad. Ugyan erre a forrásra épített a japán változat is, csak monumentálisabb. Több statisztát mozgatott, a színészek játéka meggyőzőbb volt, nem volt szükségük narrátorra, legalábbis kevesebbszer, és persze nem maga a főhős volt a narrátor, hanem az anyja, így elkerülhetőek voltak a „szörnyű hibát követtem el”, „most döbbentem csak rá…” kezdetű önmarcangolások, lelkizések, amelyek könyvben sem mutatnak jól (ezt Stephen Kingtől tudom) filmen pedig biztosan nincs helyük. A japán változattal annyi bajom azért volt, hogy szegény Dzsocsi kán meghalt Batu születése előtt, ami a későbbiek előadását (ha esetleg folytatni akarták volna a filmet) nagyban megnehezítette volna. Egyébként az örökös háborúk közti lét, az árulások, cselszövések, szövetségek olyas formán jelentek meg mindkét változatban, amit az ember akár el is tud fogadni.

És aztán rá kellett döbbenjek, hogy az oroszok nem igen tudták megbocsátani a mongoloknak, amit tettek velük. Az orosz változatban ugyanis minden előítélet hangsúlyosan megjelent, „a hagyjuk hátra a családot és fussunk, mert ez a törvény”-től kezdve a „legelőt kereső jószág után esetlegesen vándorló törzseken át” a barbár nomád harcosokig minden, ami kell. Az egész olyan volt, mint egy rossz fantasy, ott sem ment volna el, miért és hogyan lett egyszerre csak serege egy földön futó kán-finak. A mongol változatban két testvérével bevágtattak egykori törzsük szállására, felborították a vezéri sátrat, mire bárki észbe kaphatott volna levágták a gaz árulót, aki megölette Dzsingisz apját, és visszaszerezte saját törzsét. A japán filmben kisebb családfők csatlakoznak hozzá, és így növekszik a tábora és serege. Erre egyébként utal az orosz verzió is, csak aztán lemészárolják a sereget. Érdekes persze, hogy később az elesett hősök ott vannak Dzsingisz mellett, de ez csak hab a tortán.

Elég brutális az a kép is, amellyel a mongolok családi viszonyait ábrázolják. Nem tudom elhinni, hogy tényleg így mehetett a dolog. Pl. amikor Temüdzsin néhány évnyi fogság után haza tér a felesége azt mondja volt a lányának, itt az apád. A lány megkérdi, és a régi apám, hol van? — Felejtsd el — jön a válasz —, most már ő az apád, aztán jön az éj, és férj és feleség teljesíti egymás iránti kötelezettségeit, melyet árnyjátékban végig élvezik a gyerekek, és a fiú bölcsen meg is jegyzi anyja kéjes sikolyait hallgatva: látod ő az igaz apánk. Az a Jancsikás vicc jutott eszembe, amikor a húg azt mondja a bátynak. Te jobban csinálod, mint apu, mire a báty: tudom ezt már anya is mondta.

Szóval nehéz elrugaszkodni a beidegződéseinktől. Ki így, ki úgy hamisít magának egy kis történelmet, torzít, ha tetszik, s ha nem akkor is. És persze befolyásolja, ha a történelmet nem is, a történettudatot mindenképpen.

2011. április 27.

Töredékek az korszakváltásról II.

„Élt valaha egy király, kinek emberségét, bölcsességét, megértő szeretetét messze földön tisztelték. Gyakorta jártak hozzá tanácsért, vagy kérték fel viták, peres ügyek rendezésére, de felkeresték egyszerűen csak jó szóért, bíztatásért. S a király az évek hosszú során senkinek csalódást nem okozott. Bölcs tanácsai jólétet teremtettek az azt megfogadóknak, a viták rendre elsimultak ítélete nyomán, s persze mindenkinek jutott egy-egy mosoly, egy-egy szeretetre méltó emlék.

Egy szép napon egy ősz öregember jelent meg a palotában. Egyenest a királyhoz ment, és azt mondotta neki:

– Felség: rosszakaróid megirigyelték néped sorsát, s átkot küldtek rátok. Az égből mérgező eső hull majd, mely összezavarja fejetek, gondolataitok káoszba vesznek, értelmetek messze száll. Ha meg akarsz maradni bölcsnek, tartalékolj vizet, rejtsd el mélyen a föld alatt, s ha majd méreg hull az égből, csak azt igyátok.

A király e szavakra összehívta tanácsadóit, mérnökeit, építsenek hát hatalmas ciszternát. De az idő gyorsan elszállt, s az eszköznek is szűkében voltak, csak oly ciszternára tellett, melyben épp a királynak, s a tanácsadóknak tudtak elég vizet felfogni.

Aztán elérkezett a nap, s király látta, alattvalói megzavarodtak. Továbbra is felkeresték őt, s kikérték véleményét, de szavait kétkedve, fogadták, s őt magát furcsán méregették. Gyakorta összesúgta a háta mögött. Látszott rajtuk, többé-kevésbé bolondnak tartják.

A király összehívta tanácsnokait, megtárgyalta velük az ügyet. – Az emberek valamennyien megzavarodtak, de a világot egymáshoz mérik. Mi megőriztük józan eszünket, ám az ő mércéjükkel furcsán viselkedünk. Mi volna a megoldás? Hogyan nyerhetem vissza alattvalóim bizalmát?

A tanácsnokok nem tudták megoldást. – Összezavarodott elmével nem lehet uralkodni – vélték.

A király ekkor az ősz öregemberhez fordult tanácsért. Ő meghallgatta a kérdést, s csak ennyit mondott:

– Felség, ha uralkodni akarsz fölöttük, az ő vizüket kell innod…” — Indiai példabeszéd

„Ha ez a világ normális, én nem akarok az lenni” — Balogh Péter

Az ember a természethez fűződő viszonyát ma kiszolgáltatottságként éli meg. Kiszolgáltatottságként, mert ma valóban kiszolgáltatott, bár nem a természetnek, egy életidegen gépszövevénynek, s géplelkűvé tett embertársainak. El sem tudja képzelni, ez valaha másként is lehetett. Holott volnának kapaszkodók. A gyermek, bár az avatatlan szemlélő számára tűnhet úgy, nem kiszolgáltatottságként éli meg anyjához való viszonyát. S ugyanígy az anyatermészethez ezer és ezer szállal kötődő ember sem volt kiszolgáltatott. Nem vak szeszélyek, szülői szeretet adta sorsának kereteit. A világunk összeomlása akkor kezdődött, amikor a gyermek elfeledte atyját és anyját, amikor öntudatra eszmélését a természetből (állatvilágból) való kiemelkedéshez kötötte. Mert az ember soha sem emelkedhet ki az állatvilágból, hiszen soha nem is volt részese annak.

Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az Embert, s így a Testé vált Ige, hordozta mindazt, amit hordoz maga a világ. Kiülve egy sziklacsúcsra, patak- vagy folyópartra, egy üde rétre, vagy árnyas liget fái közé, az éj árnyai elől tűz köré kuporogva, vagy sziklamélyedés torkába húzódva a vihar dühe elől, az ember érzi a kettősséget, a folytonos változásokat, s belőlük élménnyé, látképé merevedő állandóságot. Az örök változás, és az örök állandóság. Egyik sincs meg a másik nélkül. Ha évezredek adatnának az embernek, miképp a tündéreknek, sokkal pontosabban érteni mindezt. A folyó medre árvízről árvízre változik, ám az összkép évezredeken át marad változatlan, csupán az elemek és a helyszínek cserélődnek benne, miként testünkben a sejtek. A folyamatos változás állandóssággá szelídül bennünk, miként a természetben is. A világ e kettőssége jelenik meg az állat és a növény szavunkban is. E téren tán megtévesztő, a nyelvújítás kori szó, az eredeti: fű, fa ugyanezt a folytonosságot képezte, s töltötte meg a képet a maihoz hasonló, mégis más, sokkal bővebb tartalommal.

A növényi lét az állandóságba merevedett változás. A külvilág szinte meg sem érinti. Ami kintről érkezik, rögtön beépül, s a növény változik, növekszik, míg él. A fű, rövid ideig, s kicsiny teret betöltve, a fa hosszú évezredeken át az egek felé törve. Lényegük mégis ugyan az, befelé építve létük végső határáig növekedni.

Az állati lét épp az ellenkezője, a változásba olvadt állandóság. Kívülről nézve az állat nem változik. Ma már kevesen akadnak, akik csak megbecsülni tudnánk egy csikókorból kinőtt ló, avagy egy a kölyöklétet maga mögött hagyó kutya éveinek számát. Ahhoz ismerni kell az állatot. Mert a léte épp az állandósághoz kötött. Lénye alakot ölt, és abban az alakban alig változva éli le napjait, válaszol a külvilág ingereire.

Nyelvünk a maga módján jelenti ezt meg. Nézzük: miből lesz az állat!

Adott egy ige: áll; adott egy képző: t. Az igei jelentést a „nem mozog, mozdulatlan” szavakkal írhatjuk le a legegyszerűbben és talán a leginkább közelítve az eredeti jelentéshez, bár ez esetben az ember akár ülhet is. Mindkét esetben ott az „l” — véletlen volna? S a két magánhangzó, egy mély (á) és egy magas (ü). Az egyik esetben felénk magasodik egy alak (áll), a másikban elénk kuporodik (ül). Jegyezzük ezt meg, mert sajátos gondolkodásra, keretekre utal, s lépjünk tovább a képző felé.

A „t” egyfajta befejezettségre utal, valamire, ami elmúlt. Nem véletlenül a múlt idő jele. De ha az alábbi jelentéspárokat nézzük, sokkal közelebb kerülhetünk az értelméhez: él-élet; látszik-látszat, kövül-kövület, fúr-furat, vág-vágat… elől mindenütt az ige, mögötte az eredménye. Mert a „t” itt elsődlegesen a cselekvésünk eredményét képzi. Állat tehát nem más, mint az állni ige eredményként létrejövő pillanatkép, melyet ma talán állapotnak neveznénk.

Hasonlóképpen a növény is, de mint láttuk, ez nem oly régi szó, bár még épít a régi szerkezetre. A növény is eredmény, a nőni ige eredménye. Lehetne akár „növet” is, d ez esetben a növekedés a „t”-nk lezárná a növekedést. A „vény” is eredményt képez, csak más keretek között, akár csak az „s”. Hasonlítsuk össze gondolatban az állást, az állványt, és az állatot (állag vagy állapot értelemben), s rögtön feltűnik majd a különbség.

Az eredeti fű, fa szavunk szintúgy a folytonosságot jeleníti meg, az állandó növekedést, csak kissé más formában. Egy régi emlékképünk, ha tetszik, élményünk talán közelebb visz a két szó értelméhez. Évekkel ezelőtt a Hargitán járva, egy menedékházat kerestünk. Egy idősebb székely ember volt a segítségünkre. Azt mondta volt, a tanya „ahalyt” van a hegyen túl. Nos, tényleg a hegyen túl volt, de majd kétnapi járóföldnyire. (legalábbis a mi tempónkban.) Barátaink ott fenn a kabanában nevettek rajtunk, mikor elmeséltük, hogyan igazítottak útba bennünket. Ők még tudták, az „ahalyt” bizony messze van, s az „ehelyt” esik közel. Miként az ott és az itt. A mély hangrend és a magas hangrend váltakozása a távolságra utal. Aki idejön, közelít, aki odamegy, távolodik. A fű nem nő magasra, a fa az ég felé tör. Az egész világ rejtőzik a szavainkban, s fel is tárulkozik, ha értőn közelítünk hozzá.

Az ember magában hordozza a világ kettősségét. A nő az állandóságba merevedett változást, a biztonságot igénylő befelé való építést, a férfi e biztonságot megteremtő, fenntartó, s megóvó kifelé hatást. Egyikük befelé, másikuk kifelé fordított arca a világnak. Az ember soha nem volt állat, mert magában hordozza mindazt, ami világunkból az állathoz, s azt is ami a fűhöz, fához, növényhez köt. Így aztán ki sem emelkedhet az állatvilágból. Benne marad, ha tetszik, s ha nem, s kinn is van belőle, mert csak így teljesítheti be sorsát, mert az ember nem férfi vagy nő, hanem férfi és nő. Kiemelkedni, vagy ha tetszik (s ha nem akkor is) kiesni csak a természetből lehet. Az összeomlás kezdő pillanat a zuhanás, amikor az ember elveszíti lába alól a talajt, midőn a függöny leereszkedik, „az elemi dolgok bizonytalanná lesznek; az eseményeket és személyeket nem lehet megfogni; a lét rejtélyessé és az idő derengővé válik”.

2011. április 24.

Régi ismerősünknek, a "Véderő"-nek ismét osztottak szerepet 3 napra

A gyöngyöspatai cirkusz legrosszabb sejtéseimet látszik igazolni a kormány és feje cinizmusával, gátlástalan hatalmi politizálásával kapcsolatban.
Először is nemigen látom felvetni, hogy ez a "Véderő" látszatra a semmiből termett elő, igaz, a Jobbik már elhatárolódott tőlük, de a jóindulatú közvéleménynek ez nem biztos, hogy fel fog tűnni.
Valójában régi ismerőseink ezek a derék vendégszínészek, magam is írtam már róluk egy 2008-as fellépésük kapcsán, igaz, akkor még MOVE néven ijesztgették a genetikailag rettegésre (is) kódoltakat, ami kiderül akkori bejegyzésem vitájából is.

A csepűrágókról, akik kb. annyira "szélsőjobboldali paramilitáris szervezet", mint amennyire egy bizonyos moszkvai bolti eladó hivatásos bérgyilkos, érdekes módon két látványos médiaszereplés között évekig se hallunk semmit. Aztán valakik előszedik őket a naftalinból, ha érdekeik úgy kívánják.
A kérdés, hogy kik, és a Jobbik elhatárolódásában felvetett Fidesz logikus, bár hajmeresztő tipp.
Annak idején Orbán Viktor még teljes joggal látta és nevezte pl. Bácsfi Diánát "műanyag nyilasnak", de akkor azt az álnácit a Gyurcsány-közeli szolgálatok vetették be.
Most felmerül a Fidesz megdöbbentő "problémakezelését" látva, hogy eltanulták a módszert. A helyszínre siető belügyminiszter a cigányokat nyugtatja, nekik igér "védelmet", a hivatásos provokátor "véderőtől" tisztítják meg a falut, pl. hogy javítsák az EU-elnökség megítélését a PC nyugati sajtóban a példás náciellenes szigorral és kisebbségvédelemmel.
Egyesek felvetik, hogy legutóbb a Fideszre minden látszat ellenére komoly cigánytömegek szavaztak és talán ezt a szavazóréteget is megpróbálja tartósan maga mellé állítani a párt. (értsd: az Orbán Művek...)
Én ezt korábbi összeesküvéselméletes rémálom-szerű felvetéseimet továbbgondolva úgy önteném durva formába, hogy talán OV szokott könyörtelen, érzelemmentes következetességével (ha hatalmáról van szó), belátta, hogy az ország elcigányosodásának demográfiai folyamata visszafordíthatatlan, tehát hatalmát a nekik "muzsikálással" kell megtartania.

Ebbe a képbe illene a máskülönben elmebetegnek tűnő, de innen nézve kőkeményen racionális , makacs ragaszkodása minden határon túl is a (cigány)gyerekek után járó többletszavazatok ötletéhez és a mostani kegyetlen színjáték a szegény roma üldözöttek mellett kiálló, náci gyilkosokat elzavaró rendőrséggel.

Később akár tervezheti előszedni és maga hangoztatni a korábban ellene bevetett suttogó propagandát: Hiszen én is a véretek vagyok, személyemben cigánykirálya lehet az országnak!!!
(tanulságos újra elolvasni a nagyon ravaszul kitalált legendát OV származásáról, amit Czike László publikált, a trónigény jogosultsága is biztosítva, meg a leendő döntő szavazóbázisból eredés is, bár az látszik is rajta.)

Kár, hogy a jól felépített színielőadást megzavarta kissé a hazatérő "üldözöttek" egyike, egy gyorsan eljáró kezű cigánynémber improvizációja...
Mármint a gátlástalan szervezők szemszögéből kár, nekünk viszont nem meglepetés.

Czike László gúnyverse még egyszer, nem tudom, hogy akár a felét is tréfának szánta-e:

A hepiend balladája

Trónörökös volt a Habsburg,
A Ferenc Ferdinánd -
Nyári éjen kedvese lett:
Sárika, vadvirág...
 
Száll reád merénylet átka,
A mátka megfogant -
Méhében egy halott császár
Magjáért szól a lant.

Ah! lágyan kél az esti szél                    
Alcsútdoboz felé;                                 
Szüzek siralma, özvegyek                    
Panasza nyög belé.                               

Ne szülj császárt, te szűz! anya              
Ne szoptass csecsemőt!...,                 
Férjhez adták egy orsóshoz
A csinos roma nőt.

Elárul a járomcsontod,
A nemes halánték -
Nemzedékek titkát hordod:
Ferdinánd atyádét.

Európa egységes lesz,
Magyar reményt kínál -
Hogy végtére megment minket
A szakrális király.

Pápa, add hát áldásodat!
Ő megmenti trónod...
Antikrisztus nem fog rajta -
S így mindenki boldog.

Megmenekülhet a világ,
Róma és Izrael -
Armageddon tehát nem lesz:
A vész így illan el...

Halál helyett örömünnep
Az Apokalipszis -
Jézus, s Márja békét hoznak,
Mert nem lesz több krízis.

Az Aranykor bőséggel jön,
Büszke Isten Fia -
Eredményes volt az újkor
Magyar áldozata.

Eggyé forrt az egész világ,
Minden népe testvér -
Megigazul minden ember,
A sok bűnös megtér.

Egynek engedetlensége
Majd’ mindent tönkretett -
De egy engedelmessége
Irgalmat érdemelt.

Isten tehát megbocsátott:
Új a történelem! -
Mert leszállt Ferdinándra
Megszentelő kegyelem.

Vác, 2004. október 26.
 
A válogatott cigánylegénybe oltott mesebeli királyfi
 

2011. április 20.

Töredékek a korszakváltásról I.

"Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött."

Ady Endre: Kocsiút az éjszakában

"Az emberi történet időszámításunk előtt körülbelül hatszáz esztendeig folyamatosan összefügg; ekkor egy vagy két, de semmi esetre sem több mint három nemzedék alatt az idő megváltozik. A hatszázas évet megelőző és követő kort csaknem kézzel kitapintható függöny választja el; hogy mi az, ami a függöny előtt, mifelénk van, világos; azt, ami a függöny mögött van, találgatni kell. Az emberi személyek rohamosan valószerűtlenné válnak. Az események körvonala elmosódik. A lét érthetetlenné lesz. Konfu-céről magánéletéig terjedő részletes értesüléseink vannak; az egy nemzedékkel idősebb Lao-ce alakja homályba vész. Hérakleitoszról sok lényeges adatot tudunk; a nála néhány évvel idősebb Püthagorasz lénye csupa legenda. Az ember a talajt annyira elveszti maga alól, hogy azt hiszi, nem is a földön, hanem idegen csillagzaton jár. Az elemi dolgok bizonytalanná lesznek; az eseményeket és személyeket nem lehet megfogni; a lét rejtélyes és az idő derengő.”

Hamvas Béla: Scientia sacra — részlet

A korszakváltás messziről nézve egy adott pillanathoz kötődik majd, s a lényege épp az, amit a bevezetőül választott idézetek sugallnak. A lét töredezett, az emberi történelem folytonossága megszakadt. Valami végérvényesen és visszavonhatatlanul elvész, odalesz. Ám a pillanat és a változás egyként örök. Amit korszakváltásnak nevezhetünk ott húzódik a lét megannyi mozzanata mögött sőt, megannyi mozzanatában. A függöny leereszkedését ma már sokkal világosabban lehet látni, sokkal pontosabban meg lehet ítélni, mint egykor, mert látjuk az eredményt.

Néhány évvel, esetleg egy évtizeddel ezelőtt az atomerőművekről szólván említettem egy vitában: erkölcstelen és semmivel sem indokolható olyan energiatermelő rendszerek üzemeltetése, melyek 50-100 évig hajtanak hasznot, de biztonságukat utána évezredekig garantálni kell. Hiszen a fűtőelemek átlagsugárzásának felezési ideje évezredekben, mi több évtízezredekben mérhető csupán. A velem szemben állók nem hittek nekem, mondván: ez nem igaz, józan gondolkodású ember ilyen művet nem alkot és nem tart fenn. Most Fukusima kapcsán napvilágra került: a helyzet talán még rosszabb. A „kiégett” fűtőelemek tovább melegszenek, hűtésükről folyamatosan gondoskodni kell. Egy atomerőművet nem lehet szimplán bezárni. A tárolt fűtőelemeket előbb hűteni kell, aztán közel annyi időn alatt vízben tartani, mint a reaktor feltételezett élettartama, s a játék ezzel sem ér végett, mert a létesítmény még, évezredekig sugároz. Az erőművek hasznait néhány évtizedig szedjük, majd e kényelmet évezredeken át utódainkkal fizetettjük meg. E kép mögül teljes egészében hiányzik az erkölcs és a józan értelem. A szaktudásban nem bízhatunk, mert a szakember szakmája részlegességébe feledkezve az elért rövidtávú eredményektől megrészegült, józan gondolkodásra épp képzettsége okán képtelen. Ezt követően nem is csodálkozhatunk azon, hogy „a Nemzetközi Sugárvédelmi Bizottság javasolja Japánnak: a lakosságra vonatkozó évi megengedett dózist emeljék fel a ma érvényes 1 milisievertről 20-100 milisievertre.” — a helyzet egyértelmű, ha a sugárzás meghaladja a határértéket, az embereket ki kell telepíteni. Ez azonban rendkívül költséges, és egy ilyen sűrűn lakott területen komoly nehézségekbe ütközik. Mindent megold azonban, ha felemeljük a határértékeket. Elgondolkodtató, ha így lehet játszani a számokkal, mennyiben lehet ezeket az értékeket komolyan venni. Az élet vagy a technológia követelményei szabják meg ezeket?

Ma mintha megismétlődött volna a tíz évvel ezelőtti eset, ismét vitába bonyolódtam az atomerőművekről. Az a kevés józanul gondolkodó ember, aki felfogta miről van szó, abban a hitben él, most, hogy a kockázatok és az évezredekig húzódó mellékhatások ténye napvilágra került, az atomerőműveket sorra be fogják zárni. Sajnos azonban erről szó sincs, és nem is lehet. Ha ez szempont lett volna, egyetlen ilyen létesítményt sem építenek meg. A tudomány nemcsak erkölcsi alapjait veszítette el, de saját vállalt lényegétől is messze jár. Tudása részleges. Konrád Lorenz írja erről: a mai tudomány alapján egyre kevesebbről, egyre többet tudunk, a folyamat végkicsengése: mindent tudunk majd a semmiről. Nagyon közel járunk már ehhez a ponthoz. Fukusima azt bizonyítja: a tudomány nem ismeri fel a tágabb összefüggéseket, nem tud különbséget tenni a folyamatok és az egymást váltó állapotok között, elveszett a részletekben.

„Az ördög a részletekben lakik” — sokan úgy vélik, a mondás elsődlegesen azt jelenti, az általános elképzelések buktatói ott rejlenek a gyakorlatban megvalósuló részletek között. S persze igazuk is lehet. Van azonban e képnek egy másik jelentéstartománya is. Ha az egész felől a részletek irányába indulunk, Istentől távolodunk, s az ördöggel találkozunk, mert a részletekben lakik az ördög. Az általános tudás részlegessé válása embervoltunk hanyatlásának lényeges tünete.

„Időszámításunk előtt a hatszázadik év körül Kínától Itáliáig a változást egyértelműen úgy ítélték meg, hogy az emberi történet a sötét korszak végső szakaszába lépett. A lét elveszett; ami maradt, csak az élet. Az egész valóság kettészakadt; a teljes nyíltság lezárult; a nagy összefüggések megszakadtak. Egészen rövid néhány év alatt elképzelhetetlen megvakulás és elbutulás következett el.” (Hamvas Béla i.h.) — Mindez persze csak saját léptékünkön belül igaz. Az összefüggések maradnak, csak mi magunk leszünk képtelenek ezeket felismerni. Oly annyira, hogy a függöny valóságát sem értjük. Mert időben és térben nem egyszerre zajlik mindez. Első lépcsőjét, a későbbi őshagyomány törését éri tetten Hamvas Béla időszámításunk előtt hatszáz körül. Mi, akik magyar történelmet is tanultunk e téren szerencsésebbek vagyunk. Mert hasonló függönyöket láthatunk saját múltunkban:

„A magyar történet időszámításunk után körülbelül ezer esztendeig folyamatosan összefügg; ekkor egy vagy két, de semmi esetre sem több mint három nemzedék alatt az idő megváltozik. Az ezres évet megelőző és követő kort csaknem kézzel kitapintható függöny választja el; hogy mi az, ami a függöny előtt, mifelénk van, világos; azt, ami a függöny mögött van, találgatni kell. Az emberi személyek rohamosan valószerűtlenné válnak. Az események körvonala elmosódik. A lét érthetetlenné lesz. Szent István királyról magánéletéig terjedő részletes értesüléseink vannak; az egy nemzedékkel idősebb Géza alakja homályba vész. Otto Bölcs Leo bizánci császárról sok lényeges adatot tudunk; a nála néhány évvel idősebb Álmos lénye csupa legenda. Az ember a talajt annyira elveszti maga alól, hogy azt hiszi, nem is a földön, hanem idegen csillagzaton jár. Az elemi dolgok bizonytalanná lesznek; az eseményeket és személyeket nem lehet megfogni; a lét rejtélyes és az idő derengő.” – igazíthatjuk mondanivalónkhoz Hamvas Béla idézett sorait. S persze a sor folytatható, egészen napjainkig. Az emberi lét szétesése máig tartó folyamat.

A világunkat kettévágó függöny mai megnyilvánulása a város és a vidék ellentétében érhető tetten. Ma alig van városlakó, akinek ne valamely vidéki településre nyúlnának vissza a gyökerei. Az emberek nagy része közvetlenül is vidékről származik, s őrzi ifjúságának emlékképeit. Fogalma sincs, s tán szembesülni sem akar vele, de az a világ rég megszűnt. A valóságot mintegy függönyként takarja előle mindaz, amit magában fiatalkoráról őriz. A falusi udvar, a kapirgáló csirkék, az ólban röfögő malacok, a tehéncsorda, a vasárnapi tyúkhúsleves és a falusi disznótorok képe. Holott mindez végérvényesen elveszett. Az udvarokon gyep és díszfa, vagy szemét és gyom. Csirke, tyúk sehol, disznóról már nem is beszélve. A csorda is eltűnt. Lakófalvak és rozzant, összeomlás szélére keveredett elnéptelenedő vagy roncstársadalomba süllyedő települések váltják egymást a városoktól távolodva. A volt falvak egy része városias, az iparban és a szolgáltatásban dolgozók rétegeinek zöldövezeti lakóhelye, más része a segélyen tengődő nyomorultak menhelye.

„Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó lénye nem az ember lesz. Leginkább madárhoz hasonlít éspedig nagyságban és alakban a keselyűhöz. Félig madár, félig rovar. Szárnya nem tollas, hanem szaruhártyás, amikor repül, úgy zúg, mint a bogár. Nyaka, lába is ilyen szaruréteggel borított és éles, üvegszerű karmai vannak.

Több száz, néha ezer lény él egy csoportban, de minden rend és vezető nélkül. Maguk között sem okosabbat, sem hatalmasabbat nem tűrnek meg. Szüntelenül veszekszenek, tökéletesen értelem nélkül, egymást lökdösik, tépdesik és taszigálják, ok nélkül egymást mardossák, vagy, lesből, egymás fejére ütnek, egymás oldalából, vagy combjából húsdarabokat tépdesnek ki és lenyelik. Ezek szerint mindegyik csaknem állandóan tele van vérző sebekkel. Mivel a sebek, természetesen, fájnak, a lények ingerültek és folyton egymást figyelik, mihelyt az egyik csak gyanús mozdulatot tesz, támadásnak vélik, odakapnak és felvisítanak. A másik erre dühében szárnyával csapkodni kezd és visszavág, eszeveszetten forgolódik, horgas csőrével jobbra-balra csapdos, tekintet nélkül arra, hogy mit és kit talál. Most a többi is odafigyel, odasereglik, vijjogni kezd, csődület támad, azonnal két párt alakul. Az egyik a másikat szidalmazza és piszkolja. Megrohanásra azonban nem kerül sor, mert egy perc múlva a pártok már egymás között is összevesznek és így civódnak tovább.

A sok száz madár-rovar berregő zúgással repül, de rendesen nem nagyon messzire. Néhány mérföld után leszállnak, mert elunják és amilyen lármásak, rendetlenek, piszkosak, amilyen eszeveszetten veszekszenek, éppen olyan restek. Ahol megtelepszenek, ott pillanatok alatt mindent fölfalnak, állatot, hangyát, tetűt, egeret, gilisztát, békát, levelet, füvet, a fa levelét, kérgét, rügyét. Ahonnan eltávoznak, ott sivatag támad, puszta föld és a kövek.

Egyetlen állat sem tud ellenük védekezni, mert amilyen aljasak, hitványak, sóvárak, olyan vérszomjasak és mohók. Elefántot, orrszarvút éppen úgy pillanatok alatt szétszednek, mint oroszlánt, vagy krokodilust. Nincs szenny, amit el ne kapdosnának, különösen egymás elől. Ha valamelyik a falatot már nem tudja lenyelni, el akarja dugni. A többi azonban résen van és akit azon kap rajta, hogy ételt elrejt, azt azonnal véresre püföli.

Az új faj neve csirihau. Latin, illetve tudományos neve csirihau communis."

(Hamvas Béla - Titkos jegyzőkönyv - részlet)

Mindez ha a lelki folyamatokat nézzük, napjaink valósága. Ami kívülről embernek látszik, belülről rég csirihau. „Siess a prédára, siess a dúlásra” — írja hamvas Béla, — „mert megérdemled” — fűzhetjük hozzá a reklámszlogent. Az ember tudja, adósággal jön e világra, maga vállalta kötelezettséggel, Isten, a Teremtés, a Teremtett világ felé, s élete folyását e kötelem szabja meg, sorsa a múltban felhalmozott adóság törlesztése. A csirihaunak jogai vannak. Képtelen szembenézni önmagával, ezért emberi jogokról beszél, holott embernek lenni nem jog, kötelesség.

A csirihau úgy véli, mindent megszerezhet, minden jár neki, mindent meg tud vásárolni. Az ember pontosan tudja a dolgok árát. Tudja, semminek sincs pénzben megváltható ára. A dolgok ára nem a pénztárgépek kijelzőjén mutatkozik meg, hanem a változásban, amit a dolog elsajátítása, használata során elszenvedünk. A tévé ára nem az, amit otthagyunk a média markt üzletekben, hanem egy sajátos, „szupernormális” inger hatása alá kerülő elménk torzulása.

A korszakváltás tétje azonban mégsem az, ki is lesz az uralkodófaj. J.R.R Tolikientől tudjuk, az Ellenség az entek megcsúfolására trollokat, a tündék kiforgatására orkokat, a törpök gúnyolására különféle manókat hívott életre. A csirihau az ember torzója. Ma mindenkiben ott a lehetőség: még visszatalálhat atyái útjára, még választhat, akár ember voltát is megőrizheti. De ehhez szakítania kell a csirihau életmódjával.

2011. április 19.

Töredékek az összeomlásról II.

Az ember az összeomlásról szóló előrejelzéseket hajlamos egyfajta világvégevárásként értelmezni. Mindig voltak, akik biztosan tudták, 1980-ban, 2000-ben, 2012-ben eljő a világvége, s aztán a kérdéses dátumok másnapján kissé csalódottan kerestek újabb határnapot. E tévedések sokakat legyintésre késztetnek, s egyben kibúvót is adnak az embernek. Hiszen eddig egyetlen jövendölést sem kellett komolyan vennünk. Akik tehát ma összeomlásról írnak, maguk sem mások, mint különös csodabogarak, „világvégevárók”, kik kénytelenek lesznek majd várakozásaikban csalódva újabb és újabb dátumokat keresgetni.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű…

Amit az emberiség ma megélni kénytelen nem is összeomlás, inkább korszakváltás. Valami végérvényesen elmerül, és valami egészen más jön helyette. Csakhogy ami vár ránk nem egyszerűen más, sokkal inkább ismeretlen. Olyasvalami, amivel egészen a mai napig nem kellett szembenéznünk, holott minden bizonnyal nem ez az első korszakváltás a történelmünkben. Természetesen itt nem valamiféle önkényes besorolásra kell gondolni, mint amilyenek a történelmi korszakok – őskor, ókor középkor, újkor, legújabb kor, persze ez utóbbi csak azoknak, akik még a szocialista időkben tanultak történelmet. Ezek a besorolások nem kötődnek valódi időhatárokhoz, nincs igazán lényeges különbség a határvonal két oldalán. Az ókori Róma, ugyanazokon az alapokon nyugszik, ugyanazokból az építőkövekből áll össze, mint a mai globalizált világ. A lényeg mindkét esetben ugyan az, és ugyanott rejtőzik: az ember és a természet viszonyában. E ponton nincs különbség.

A természeti rendszerek felépülését egy kettős görbét magába foglaló folyamatábrával jeleníthetjük meg. Az alsó barna lépcsőzetesen emelkedő vonal a rendszer által létrehozott élő tömeget jeleníti meg, míg a felette futó zöld görbe a rendszer adottságait is lehetőségeit jelképezi.


Kezdetben a rendszer tömege és a lehetőségei egyaránt szűkösek. Vegyünk egy egyszerű példát és induljunk el a felhagyott szántóból. A tömeget itt a megjelenő pionír gyomnövények, napjainkban jellegzetesen a parlagfű adja. E szerencsétlen növény ma elsőszámú közellenségnek számít, holott a természetben igen fontos szerepet tölt be. Merész hasonlattal azt mondhatnánk, varr Földanyánk testén. Ha békén hagyjuk, néhány növekedési időszak után eltűnik a területről. Ha felkaparjuk, visszatér. A természeti rendszerek szempontjából a fedetlen talaj épp olyan veszélyes, mint az emberi testen a nyílt seb, s ami igazán megdöbbentő, vérezni is vérzik, ha nem is olyan formában, mint mi. A fedetlen talajban ugyanis alulról felfelé áramlik a víz. Emiatt a térség folyamatosan folyadékot veszít, ráadásként a párolgás során a vízben oldott sók, ásványi anyagok kicsapódnak a felszínen. A folyamat ismert, szikesedésnek hívjuk, s persze tudjuk, nagyban felelős termőföldjeink romlásáért. Nos, mindez nem következik be, ha a talajt növényzet borítja. Ez esetben ugyanis a víz a növények gyökereiben áramlik felfelé, s a szállított ásványi anyagok a növény testébe épülnek be. Később, amikor a parlagfű elszárad, ezek az ásványok a talajban lakó baktériumok, gombák, rovarok s egyéb élőlények számára feldolgozható módon hullanak vissza, nem fertőzik, pusztítják a tájat, hanem javítják a talaj szerkezetét, termőképességét. Ez persze csak az egyik eleme annak a tevékenység sornak, amely a természeti rendszer működésében összegződik, s amelynek eredményét a zöld görbénkkel jelenítettük meg. Itt nem valamiféle fizikai jelenségre kell gondolnunk, inkább mindazon mozzanatok összességére, amelyet termőhelyi- vagy természeti adottságként szokás összefoglalni, s ezek teremtik meg a következő lépcső létfeltételeit. Rendszer ezekkel gazdálkodik, amikor a következő lépcsőre lép. Példánknál maradva a gyomnövényeket – ha az egykor volt szegélyekről, mezsgyékről vagy közeli maradványgyepekről be tud települni – a különféle gyeptársulások követik. A folyamat addig ismétlődik, ameddig az adott körülmények között ez lehetséges. Végállomása lehet mocsár- vagy láp-rét, bokorfüzes mocsár, vagy különféle erdő. A lehetőségek tárháza e téren végtelen. Az egyes záró elemek szabadon váltakozhatnak és át is mehetnek egymásba. A határvonalak általában elmosódnak, s a táj folyton változik, de e változásokat e körben a gazdagodás, a gyarapodás, illetve a termőképesség őrzése jellemzi. A végeredmény mindig az élőtömeg és az élet sokféleségének (biomassza, illetve biodiverzitás) lehetőségszerinti tetőponton tartása, amit mi az ábránkon a két párhuzamossá váló vonallal szemléltettünk.

A folyamat azonban más – hasonlóan leegyszerűsített – példával is szemléltethető. Tudni kell, a természeti rendszerek élő-, vagy életközösségek. Mind a két megközelítés helytálló: „…olyan életforma ez, melyben az életközösség az első és a legfőbb lény, lényegében változatlan, csupán a fajok s a nemzedékek cserélik egymást” – torzíthatjuk saját igényünkre Tamási Áron sorait. Mert valójában ez a lényeg. S persze az idézet, ha helyesen írjuk, át is vezet az újabb példánkhoz. Kiindulási pontunk ez esetben nem a parlagfű, sokkal inkább egy ifjú pár. Egy férfi és egy asszony. Itt e pillanatban eggyé olvad a kép és a jelkép. Idézzük a Teremtés könyvét: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá teremté őket.” — az ifjú pár e nézőpontból nem pár, egység, mégpedig teremtett egység. Hiszen isten nem férfit vagy nőt, hanem férfit és nőt teremtett saját képére, az isteni képmáshoz egyik nem önmagában nem elég, két nemből lesz az igen, ahogy azt a gondolkodásunk kettős tagadása elénk tárja. Önmagában sem az egyik, sem a másik nem meg nem áll. Egyikük sem ember, ugyanakkor mindketten magukban hordozzák az emberré válás lehetőségét. Ezt a lehetőséget követjük most nyomon.

Amikor ketten egymásra találnak, s összekötik életüket, hozzálátnak saját életközösségük megalkotásához. Hasonlóképpen, mint előző példánkban a parlagfű. Elsőként saját határaikat jelölik ki. Szó szerint persze, s a szó mára elfeledett „hatókör” értelmében is. A határ lesz maga az életközösség, valamennyi élőlényével és alkotó elemével egyetemben. Mondhatni ez a határ adja a majdan színre lépő ember kialakulásának kereteit.

A következő lépcsőt itt is egy új minőség megjelenése jelenti. A gyermekek születéséről van szó természetesen, mely egyszerre emészti el a korábbi lehetőségeket, s termet újakat. A lassan formálódó életközösség minden gyermekkel gazdagodik, gyarapodik. Nem csak a munkáskéz miatt. Érzések, gondolatok, érzelmek, eszmék, emlékek és élmények sokféleség ötvöződik lélekké a folyamat során. És egyszerre csak elérkezünk a pillanathoz, az ember születéséhez, midőn a falu, vagy nagycsalád képes lesz leányok kibocsátására és asszonyok befogadására. E pillanatban előttünk áll a közösség, melyet Tamási Áron szavaival jellemezhetünk a legtömörebben: „Valóban olyan életforma ez, melyben a közösség az első és a legfőbb személy, s lélekben változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást”. Mindezt tudva tán meg sem lepődünk azon, ha a magyar jog évezredeken át, egészen az Árpádokig a nagycsaládot, a falut tekintette személynek, jogalanynak, ha tetszik embernek.

A világ előző korszakának legfőbb jellemzője az emberré válás. Nem az egysejtűből persze, és nem fajok sokaságán át, hanem a születendő gyermekekből, milliomnyi nemzedéken keresztül. Az ember nem személy, nem valamiféle elvont lény, maga az életközösség. Az egyén e nézőpontból semmi. Egyedül elveszett. És nem azért veszett el, mert életképtelen. Mindez csak anyagi vetülete az adott folyamatnak. Azért veszett el, mert egyedül nem lehet Isten képmása, mert ha magára marad, a lényeg vész el, tulajdon isteni mivolta, s végső soron istentelenné lesz. A világ mai korszakának legfőbb jellemzője éppen ez. Embervoltunk hanyatlása egyúttal istentelenné válásunk története is. Az ember nem kiemelkedik valahonnan, épp ellenkezőleg, kizuhan, kizuhan a világ, a teremtés rendjéből. E zuhanás egyfelől saját létformájában, másfelől közösségeinek széthullásában érhető tetten.

Nézzük meg ismét az ábránkat. A folyamat ezúttal fordított. Adott egy erdő, amit letermelnek. Kivágnak belőle minden fát, s ezzel elpusztítanak egy teljes életközösséget, milliónyi lény halálát okozva. A dolog „szépsége”, hogy mindezt felújító vágásnak hívják, de persze eszükben sincs az életközösséget megújítani. Csak a fákat ültetik vissza, mert nem látják a fától az erdőt.

Mai, istentelen létformánk midőn megteremti saját létfeltételeit, újra kezdésre kényszeríti a természeti rendszereket. Ezt tesszük, amikor felássuk a kertet, amikor szántunk és vetünk, amikor kitermeljük az erdőt, s ezt tesszük, amikor taníttatjuk és szárnyra eresztjük gyermekeinket.

A közösségek szétesése ugyanúgy játszódik le, mint egy erdő kitermelése. A gyermekek ott lesznek a semmiben, s kezdhetnek mindent elölről. Az életközösség eltűnik, a folytonosság megszakad, s nekünk nem marad más, mint elhitetni magunkkal: így is emberek vagyunk.

Valamikor az ősidőkben élt egy ember, aki minden egyes itatáskor, kézzel húzta föl a kútból magának, s állatainak a vizet. Egyszer épp ekkor járt arra egy vándor, s megkérdezte tőle: – Jó ember, csak elfecsérled az időd, s az erőd, miért nem használsz gémet. Sokkal könnyebb dolgod lenne.

Az emberünk felhúzta a vödröt, friss vízzel kínálta a vándort, s csak aztán felelt: „A gép, géplelkűvé tesz.”

Rég elfeledtük már ezt a bölcsességet, ha egy pillanatig is elhisszük, a civilizáció gépszövevényében élve megőrizhetjük embervoltunk.

Választás előtt állunk tehát. S a választás élet vagy halál. Életközösség, vagy gépszövevény. Ez a korszak a gépszövevényé, a lelketlen s ezért tulajdonképpen istentelen rendszeré. A világ neki adatott, hogy látva lássuk, mit tud kezdeni vele. Az eredmény most már nyilvánvaló mindenki számára, aki látni és hallani akar. Az új korszak ismét az életközösségeké lesz. Isten képmását vélhetően akkor is embernek nevezik majd, kérdés azonban, ki válhat valódi képmássá, s ki hull alá a mélybe gépei sokaságával egyetemben.

A korszakváltás tétje tehát képesek leszünk-e ismét életközösségeket alkotni, s életközösségben élni.

2011. április 16.

Töredékek az összeomlásról I.

A jelenlegi társadalmi gazdasági és természeti folyamatok iránya jó előre érzékelhető volt. Aki figyelt, pontosan tudhatta, mi vár ránk a közeljövőben. E téren azonban a lehetőségeink fokozatosan romlottak. Jelenleg biztos előre jelzéseket néhány napon belülre adhatunk. A tényleges időtáv, amit előre-hátra lát ma az ember 5-6 nap, esetleg egy hét. Orwell, aki még hitt az emberek emlékezetében, azt feltételezte, a múltbéli tudósításokat utólag kell a jelen hazugságaihoz igazítani, s az újságokat visszamenőleg át kell írni. Nos, erre nem volt szükség. Semmiképp sem tudományos, és nem reprezentatív felmérésem szerint két-három évvel a magyar gazdaság orosz piacról történő kivonulása után az emberek nagy része már nem tudta, melyik kormánynak köszönhetjük, illetve ki volt az a politikus (előbb pénzügyminiszter, de az orosz piacok feladása idején már miniszterelnök-helyettes), aki bejelentette: a nemzetközi valuta alap nem támogathatja tovább az Oroszország felé irányuló kereskedelmünk deficitjét, így ki kell vonulnunk arról a piacról. Természetesen az emberek nagy része azzal sem volt tisztában, melyik párt tette ezt velük. De ez végül is részletkérdés, csupán vakságunkat jellemzi. Az emberiség nem csupán előrelátását veszítette el, hátra sem látunk. Létünk teljesen bizonytalanná vált.

Ilyen körülmények között a válság és a belőle fakadó az összeomlás lehetősége állandóan érzékelhető. És épp ez az állandóság ad lehetőséget kibúvókra. Az összeomlás rémképe itt kísért, de itt kísértett tegnap is, sőt húsz éve is, sőt még régebben, és lám, a világ megy tovább. Egyre rosszabb ugyan, de mégis, ha alaposabban körülnézünk, ha bátran támaszkodunk a „médiára”, az egész nem több, múló „rosszullétnél”, a pánik pedig hiányos ismereteinkből fakad. Hisz nem tudhatunk mindent, nem láthatjuk, mennyi tartalékkal rendelkezik még a rendszer, hogy az olajat kiváltó, de az „olajlobby” által gondosan rejtegetett „szupertechnológiákról” ne is beszéljünk. Bátran kijelenthetjük tehát: összeomlás tehát nincs, és nem is lesz. — E gondolat maga két apróságban gyökerezik. Egyfelől tisztázatlan maga a fogalom, másfelől nem érjük és nem is érthetjük az ide vezető folyamatok időléptékét, hisz az messze túl van az általunk belátható 5-6 napon. Kicsit úgy vagyunk a jelen helyzettel, mint a hangyaleső tölcsérébe tévedt rovar. A tölcsér mélyéről csábító illatfelhő árad. Ha ezzel együtt a veszélyt is érzékelnénk, nem közelítenénk, de a lejtő biztonságosnak tűnik. És a biztonság illúziója meg is marad egészen addig a pontig, ahonnan már nincs visszatérés. A hangya meg tesz két kört a tölcsér peremén, miközben az ígéretes pont felé halad, s csak a harmadik kör után döbben rá, nem tud visszajutni. De akkor már későn. Út akkor már csak a tölcsér alján leselkedő végzet felé vezet.

Ha meg akarjuk érteni, hányadik körnél is járunk, józan eszünket kellene használni. Talán ez a legnehezebb, mégis úgy érzem, ez az egyetlen járható út. A történelmünk tanulmányozása során figyeltem fel e lehetőségre, s biztattam is sokakat, ha nem értenek valamit, ha kétségeiket támadnak, ne az előadónak, a tanárnak, a tudományos embereknek higgyenek, hanem használják bátran a fejüket. Feledkezzenek el a forrásokról, a tananyagról, feledkezzenek el mindenről, helyezzék magukat az adott környezetbe, és nézzék meg, hogyan döntenénk. A történelem ugyanis nem elvont tudományos kép, hanem az egykor volt mindennapok valósága. Példának okáért, ha egy hadvezér a leírások szerint több nappal az ellenség előtt érkezik egy területre, maga jelöli ki a csatateret, és elsőként helyezi el a csapatait, nem feltétlenül a csatamezőként szolgáló sík egyik sarkába vonul. Sokkal inkább a közepén elhelyezkedő dombot szállja meg. Ezt – a tényleges leírásokkal ellentétben – számtalan gondolatkísérlet igazolta. Ilyenkor az ember eldöntheti, a forrásoknak hisz, vagy a józan eszének. Hasonló példát ír Padányi Viktor, aki szerint az állatnak, embereknek akkor is ennie kell, ha erről nem tesznek említést a korabeli források.

Ha az ember nem hagyja, hogy mások – médiák, hírforrások, hírmagyarázók, szót-szóra mondó tudományos emberek stb. gondolkodjanak helyette, pontosan tudnia kell, mit is várhat saját magától. Tudnia kell, az agya tőle függetlenül is modellezi a valóságot, csak az a kérdés, hogyan. E. S. Gardner írja valahol (talán „A morcos lány esete” c. művében), hogy az emberi agy hihetetlen adatmennyiséget tud tárolni, de nem képes felismerni az ezek közötti összefüggést. Talán így is van, magam azonban gyakorta tapasztalom az ellenkezőjét, az agyunk akár felületi, akár lényegi hasonlóságok alapján képes rendszerezni a felmerülő adatokat. Legjobb példája ennek a bevásárló fogas, amikor az ember készít egy tízes listát, majd megkéri – mondjuk a feleségét, készítse el ő is a saját listáját. Ezt követően felolvastatja a másik listát, és az ott szereplő elemeket összeveti az általa írtakkal. Legyen példának okáért az első szereplő nála egy láda, az asszonynál pedig liszt. Ebben az esetben elképzeljük, amint a lisztet beletettük a ládába. Az agyunk – akár korlátlan ideig – meg tudja őrizni e kapcsolatot. A megérzések, a „dézsa bú”, a gondolatolvasás és számtalan megmagyarázhatatlan parátlan, és parajelenség mögött ott húzódik e képességünk. A magam részéről valami hasonlót szeretnék segítségül hívni, amikor a modern történelem egy hasonló összeomlását hozom fel példának.

A Római Birodalom összeomlása – bár ezt kevesen tudják, és sokan vitatnák – valamikor az időszámításunk körül kezdődik, talán éppen Jézus születésével, de mindenképp a kereszténység színrelépése körüli időkben, hátterében a Földközi-tenger medencéjének kifosztása és Észak-Afrika korábban búzatermő vidékeinek elterméktelenedése áll. Akit e kérdés érdekel, olvassa el David Attenborough: „Az első édenkert: a Földközi-tenger világa és az ember” c. írását. Távolról nézve a folyamatot teljesen világos, hogy a birodalom összeomlása e pillanatban vert gyökeret. Róma fokozatosan pusztította maga körül a világot, de amikor idáig jutott, a korábbi módszerei csődöt mondtak, új berendezkedésre volt szüksége. Új eszközöket kellett felvonultatni a természet elleni háborújában. Ezek a mozzanatok vezetnek a császárkorhoz, és az európai terjeszkedéshez. A bukás ekkor már borítékolható, ám előttünk áll a fénykor, és több mint háromszáz évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a birodalom kettészakadását látva a történészek felismerhessék: az út bár még nem értük el a csúcsot szakadékhoz vezet.

Róma napjainkig tartó reneszánszában ez a pont az első világégést (így pontos, mert az a háború nem ért véget, a mai napig tart) követő gazdasági világválság volt. Az út innen még elég hosszú ideig, ha nem is háromszáz évig felfelé vezet. Az újabb fordulatot, a birodalom kettéválást itt a hidegháború vége jelenti, de köthetjük ugyanezt szeptember 11-hez is. A világhoz, és főként az egymáshoz való viszonyunk gyökeres fordulatot vesz ezekben az években. Mindezt nagyon jól példázza a magyar rendszerváltás. Vakságunk többé már nem csak a múltra, és a jövőre terjed, a jelent is érinti. 2003-ban felmérést végeztünk a Tisza mentén. Az adatainkat az érintett megyékben nem hitte senki. Mert a városban élőknek fogalmuk sem volt, mi is zajlik vidéken, arról végképp nem, hogyan is érinti őket. Akkoriban egyes településeken nem lehetett öregségi indexet mérni. Ez a szám az öregek és a fiatalok arányát jeleníti meg, de ahol nem volt egyetlen fiatalkorú sem, ott nem volt mit összehasonlítani. A vidéki Magyarország leszakadása, ha tetszik összeomlása napjainkra befejeződött. Az ország kettészakadt. Szó sincs arról, hogy épp erős hajótesttel futnánk az idő végtelen óceánján. Magyarország szerencsétlenebb helyzetben van, mint a Titanic volt a jéghegynek ütközéskor. És ezt sajnos a mai napig nem vesszük észre.

A római birodalom példájánál maradva Attila áll most Róma falai előtt. A vég tehát közel, de még mindig lehet némi idő hátra. Ha valaha lesznek még történészek, a 2010-es évet a népvándorláskor nagy hadjárataihoz hasonlítják majd, melyek alapjaiban rengetik meg a birodalmat. Valahogy úgy, ahogy azt a végelszámolás c. szösszenetben jeleztük.

Ha most valaki komolyan veszi mindazt, amit elmondtunk, leírtunk, meg kell állnia. Nem szabad tovább előre rohannunk. Ha az ember zsákutcába jutott, minél hamarabb veszi észre ezt, s fordul vissza, annál jobban jár. Meg kell tehát állnunk, és el kell gondolkodnunk, hová is jutottunk. Valahogy úgy, ahogy Micimackó tette, amikor eltévedtek a ködben. Bármilyen buta gondolat elég ahhoz, hogy az ember kizökkenjen a megszokott kerékvágásból. Történetünkben Nyuszi, Malacka, és Micimackó hosszas bolyongás után mindig ugyanabba a gödörbe tért vissza, ahonnan elindult. De mielőtt folytatnánk, olvassuk el Karinthy Frigyes tolmácsolásában mi is történt a ködben e három jó baráttal:

"- A dolog úgy áll - vallotta be végre Nyuszi -, hogy mi bizony valahol eltévedtünk.

Egy árokban pihentek, fenn az Erdőben. Micimackó már unta az árkot, gondolta, ez valahogy úgyse jó így, mert akármerre indultak, mindig ugyanabba az árokba értek vissza. Valahányszor feltűnt előttük a ködben, Nyuszi mindig diadalmasan kiáltotta: "No, végre tudom, hol vagyunk!" Ilyenkor Micimackó is szomorúan megjegyezte: "Hiszen én is tudom." Akart is valamit mondani, de nem jutott más eszébe, csak annyi, hogy "SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG!" Igaz, kicsit ostobának tetszett az ilyesmi, mikor Nyuszi és Malacka is ott voltak mellette.

- Hát - mondta Nyuszi hosszabb hallgatás után, miközben senki sem rebegett köszönetet a szép sétáért - mégiscsak jobb lesz, ha felszedelőzködünk... Melyik lesz a legjobb út?

- Az hogy volna - kérdi Micimackó lassan -, ha mihelyt innen kitesszük a lábunkat, újra próbáljuk megkeresni... és újra visszatalálunk?

- Mi hasznunk volna abból? - kérdi Nyuszi.

- Hát ha haza akarunk találni, és képtelenek vagyunk... úgy gondoltam, hogyha ide akarunk visszatalálni, akkor ezt se találnánk meg többet; na és az direkt Jó Dolog lenne, ha nem látnám ezt az árkot többet, mert akkor esetleg olyasmit találunk, amit nem keresünk, és akkor az a valami, amit keresünk, de nem találunk, talán az a valami lenne, amit nem keresünk, de találunk.

- Ennek nem sok értelmét látom - véli Nyuszi.

- Mert nincs is - mondta Micimackó alázatosan. - De mikor elkezdtem mondani, még volt értelme. Valami elromlott közben.

- Ha kijönnénk ebből az árokból, és aztán visszajönnénk bele, akkor megtalálnám...

- Azt gondoltam, hogy esetleg mégse találnád meg... Csak épp gondoltam rá...

- Nézd, próbáld meg - mondta hirtelen Malacka. - Mi majd itt várunk rád.

Nyuszi csak nevetett azon, hogy milyen ostoba ez a Malacka. Elindult a ködbe. Mehetett úgy száz métert, aztán megfordult és jött vissza...

Micimackó és Malacka már húsz percig vártak akkor. Micimackó felállt.

- Gyerekek! - mondotta Micimackó. - Valami eszembe jutott. Nézd, Malacka, menjünk haza.

- De kérlek, Micimackó - sikoltott Malacka, és csupa izgalom volt -, te talán tudod az utat?

- Nem - ismerte be Micimackó. - De nekem tizenkét csupor mézem van a kredencemben, ezek engem már órák óta várnak haza. Eddig nem hallottam, hogy mit akarnak, mert ez a Nyuszi beszélt és beszélt és beszélt, de ha senki se beszél, csak azok a tizenkét csuprok, akkor... azt hiszem, Malacka, én tudni fogom, merről jön a hang... Most gyerünk."

— És persze Malacka és Micimackó hazatalálnak, nem azért mert tudták az utat, hanem azért, mert meghallhattak valamit, ami haza hívta őket. Ezt kell tennünk nekünk is. Elvonulni, hogy ne zavarjon bennünket Nyuszi, és ezzel esélyt adunk magunknak, hogy meghalljuk a mézes csuprokat. — A dolog sokkal könnyebb, mint azt elsőre vélnénk. Elég kidobni a tévét, a számítógépet, lemondani az újságokat, megszakítani a kapcsolatot mindazzal, ami meghatározza a gondolkodásunk kereteit. És ha Nyuszi távol van, hallani fogjuk a csuprokat. Ettől a pillanattól érvényes lesz a mondás: segíts magadon, az Isten is megsegít.

A megoldás mindenkinek adott, de csak önmagában. Ha valakinek a társa, a gyereke, a szülei, vagy akárki a környezetében, nem akar hazamenni, ha teljesen biztos benne, hogy nem tévedt el a ködben, és bármikor visszatalál akár a gödörbe is, ne győzködje. Lássa be, itt egyelőre nincs segítség. Alapvető hiba a köröttünk élő kétkedők győzködése. A sikeres váltáshoz elengedhetetlen, hogy az ember ne érezze jól magát abban a világban, amelyikben él (Nyuszi egészen addig jól érzi majd magát, amíg rá nem döbben, hogy eltévedt, de ezt hiába is mondjuk neki, magának kell felismernie), tisztában legyen rossz érzései kiváltó okával, és higgyen magában, higgyen abban, a kiváltó körülményeket meg tudja változtatni. Mindez sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Aki azért lép, hogy az összeomlás elől elmeneküljön, menekülni fog, míg a világ s két nap, és sehol nem lel majd biztonságra.

Ha meg akarjuk változtatni magunk körül a világot, a változást magunkban kell kezdeni. Meg kell vizsgálni, kell-e nekünk ez az életforma. Ha igen, ne foglalkozzunk többé azzal, mi vár ránk holnap. Ennek a formának a lényege: élj a mának, élj a pillanatnak, élj valamiféle virtuális valóságban, ahol az lehetsz, ami lenni akarsz, és ahonnan kizárhatod azokat, akik figyelmeztethetnek: talán még sem vagy az. — Ez esetben hidd el, csak az történik veled, aminek történnie kell: „mert megérdemled”.

Aki eljut odáig, hogy elutasítja az életformát, keresse meg azt a pontot, amíg váltani tud. Ne vállaljon kétes küzdelmeket. Főleg önmagával szembe ne. Ha nem akar lemondani a városról, ne tegye. Ha csak tudatos vásárló tud lenni, legyen az. Ha addig jut el, hogy kerékpárral közlekedik, nem eszik gyorsétteremben, a bio-piacon vásárol, az is elég. Élje az életét, azok között a keretek között, amelyeket el tud fogadni. Tegye rendbe a dolgait, rendezze a kapcsolatait. A felkészülést ne a várható eseményekhez, hanem saját teljesítőképességéhez méretezze. Ez nagyon fontos; a várható eseményekre nem tudunk készülni, mert fogalmunk sincs, mi várható. A saját életformánkat azonban át tudjuk alakítani, de csak önmagunkhoz mérten. A túl nagy változás a saját összeomlásunkhoz vezethet, márpedig az elkövetkezendő időnkben elsődleges, hogy mi magunk lehetőleg épségben várjuk az eseményeket.

Az átmeneti, zavaros időszakokban a legfőbb segítség a hit és a szerencse lesz. Az új világban viszont csak azok verhetnek gyökeret, akik két kezükkel meg tudják teremteni létfeltételeiket. Erre kell készülni. Az ember tegnap még választhatott. Elhiteti magával: a saját lábán áll, s nem gondol bele, a sok kütyün keresztül, mellyel magát körülvette, hány embernek tapodott a hátára, vagy a kütyüket eldobva, megéli a természettől, az embertársaitól való függést. Ma már, de főként holnap, nem lesz választás. Az előttünk álló fordulat megfoszt minket eszközeink jó részétől. Aki nem tud a társaival együttműködni, menthetetlenül elbukik. A következő lépés tehát emberi kapcsolataink végig gondolása.

Hadd hangsúlyozzuk itt ismét: minderre nem azért van elsősorban szükség, mert holnap gyökeresen megváltoznak a létfeltételeink, hanem azért, mert e feltételek itt a jelenben oly mértékig torzak, hogy az ember a józanságát, ítélőképességét, erkölcsi tartását, s végső soron emberi mivoltát köztük megőrizni képtelen. Ha ebből nem tudunk kilépni, talán mindegy is, megérjük-e a holnapot. Hetesi Zsoltnak adott egy ábrája, melyben azt mutatja be, hogyan duplázódott meg 23 évenként az olajfogyasztás. Képzeljük mellé: ugyanilyen ütemben nőtt a természet pusztítása is. 2008-ben lezárult egy korszak. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudjuk fokozni az olajkitermelést, nem tudjuk 2031-ig megduplázni azt. Szerencse, mert ahogy ebben az időszakban ki kellene termelnünk a könnyen hozzáférhető készletek összességét, ezzel párhuzamosan el is pusztítanánk a megmaradt természeti környezetünk egészét. Épp itt volt tehát az ideje, hogy a Teremtő, avagy a Természet végre kivegye kezünkből a játékszereinket.