Töredékek az összeomlásról II.

Az ember az összeomlásról szóló előrejelzéseket hajlamos egyfajta világvégevárásként értelmezni. Mindig voltak, akik biztosan tudták, 1980-ban, 2000-ben, 2012-ben eljő a világvége, s aztán a kérdéses dátumok másnapján kissé csalódottan kerestek újabb határnapot. E tévedések sokakat legyintésre késztetnek, s egyben kibúvót is adnak az embernek. Hiszen eddig egyetlen jövendölést sem kellett komolyan vennünk. Akik tehát ma összeomlásról írnak, maguk sem mások, mint különös csodabogarak, „világvégevárók”, kik kénytelenek lesznek majd várakozásaikban csalódva újabb és újabb dátumokat keresgetni.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű…

Amit az emberiség ma megélni kénytelen nem is összeomlás, inkább korszakváltás. Valami végérvényesen elmerül, és valami egészen más jön helyette. Csakhogy ami vár ránk nem egyszerűen más, sokkal inkább ismeretlen. Olyasvalami, amivel egészen a mai napig nem kellett szembenéznünk, holott minden bizonnyal nem ez az első korszakváltás a történelmünkben. Természetesen itt nem valamiféle önkényes besorolásra kell gondolni, mint amilyenek a történelmi korszakok – őskor, ókor középkor, újkor, legújabb kor, persze ez utóbbi csak azoknak, akik még a szocialista időkben tanultak történelmet. Ezek a besorolások nem kötődnek valódi időhatárokhoz, nincs igazán lényeges különbség a határvonal két oldalán. Az ókori Róma, ugyanazokon az alapokon nyugszik, ugyanazokból az építőkövekből áll össze, mint a mai globalizált világ. A lényeg mindkét esetben ugyan az, és ugyanott rejtőzik: az ember és a természet viszonyában. E ponton nincs különbség.

A természeti rendszerek felépülését egy kettős görbét magába foglaló folyamatábrával jeleníthetjük meg. Az alsó barna lépcsőzetesen emelkedő vonal a rendszer által létrehozott élő tömeget jeleníti meg, míg a felette futó zöld görbe a rendszer adottságait is lehetőségeit jelképezi.

Kezdetben a rendszer tömege és a lehetőségei egyaránt szűkösek. Vegyünk egy egyszerű példát és induljunk el a felhagyott szántóból. A tömeget itt a megjelenő pionír gyomnövények, napjainkban jellegzetesen a parlagfű adja. E szerencsétlen növény ma elsőszámú közellenségnek számít, holott a természetben igen fontos szerepet tölt be. Merész hasonlattal azt mondhatnánk, varr Földanyánk testén. Ha békén hagyjuk, néhány növekedési időszak után eltűnik a területről. Ha felkaparjuk, visszatér. A természeti rendszerek szempontjából a fedetlen talaj épp olyan veszélyes, mint az emberi testen a nyílt seb, s ami igazán megdöbbentő, vérezni is vérzik, ha nem is olyan formában, mint mi. A fedetlen talajban ugyanis alulról felfelé áramlik a víz. Emiatt a térség folyamatosan folyadékot veszít, ráadásként a párolgás során a vízben oldott sók, ásványi anyagok kicsapódnak a felszínen. A folyamat ismert, szikesedésnek hívjuk, s persze tudjuk, nagyban felelős termőföldjeink romlásáért. Nos, mindez nem következik be, ha a talajt növényzet borítja. Ez esetben ugyanis a víz a növények gyökereiben áramlik felfelé, s a szállított ásványi anyagok a növény testébe épülnek be. Később, amikor a parlagfű elszárad, ezek az ásványok a talajban lakó baktériumok, gombák, rovarok s egyéb élőlények számára feldolgozható módon hullanak vissza, nem fertőzik, pusztítják a tájat, hanem javítják a talaj szerkezetét, termőképességét. Ez persze csak az egyik eleme annak a tevékenység sornak, amely a természeti rendszer működésében összegződik, s amelynek eredményét a zöld görbénkkel jelenítettük meg. Itt nem valamiféle fizikai jelenségre kell gondolnunk, inkább mindazon mozzanatok összességére, amelyet termőhelyi- vagy természeti adottságként szokás összefoglalni, s ezek teremtik meg a következő lépcső létfeltételeit. Rendszer ezekkel gazdálkodik, amikor a következő lépcsőre lép. Példánknál maradva a gyomnövényeket – ha az egykor volt szegélyekről, mezsgyékről vagy közeli maradványgyepekről be tud települni – a különféle gyeptársulások követik. A folyamat addig ismétlődik, ameddig az adott körülmények között ez lehetséges. Végállomása lehet mocsár- vagy láp-rét, bokorfüzes mocsár, vagy különféle erdő. A lehetőségek tárháza e téren végtelen. Az egyes záró elemek szabadon váltakozhatnak és át is mehetnek egymásba. A határvonalak általában elmosódnak, s a táj folyton változik, de e változásokat e körben a gazdagodás, a gyarapodás, illetve a termőképesség őrzése jellemzi. A végeredmény mindig az élőtömeg és az élet sokféleségének (biomassza, illetve biodiverzitás) lehetőségszerinti tetőponton tartása, amit mi az ábránkon a két párhuzamossá váló vonallal szemléltettünk.

A folyamat azonban más – hasonlóan leegyszerűsített – példával is szemléltethető. Tudni kell, a természeti rendszerek élő-, vagy életközösségek. Mind a két megközelítés helytálló: „…olyan életforma ez, melyben az életközösség az első és a legfőbb lény, lényegében változatlan, csupán a fajok s a nemzedékek cserélik egymást” – torzíthatjuk saját igényünkre Tamási Áron sorait. Mert valójában ez a lényeg. S persze az idézet, ha helyesen írjuk, át is vezet az újabb példánkhoz. Kiindulási pontunk ez esetben nem a parlagfű, sokkal inkább egy ifjú pár. Egy férfi és egy asszony. Itt e pillanatban eggyé olvad a kép és a jelkép. Idézzük a Teremtés könyvét: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá teremté őket.” — az ifjú pár e nézőpontból nem pár, egység, mégpedig teremtett egység. Hiszen isten nem férfit vagy nőt, hanem férfit és nőt teremtett saját képére, az isteni képmáshoz egyik nem önmagában nem elég, két nemből lesz az igen, ahogy azt a gondolkodásunk kettős tagadása elénk tárja. Önmagában sem az egyik, sem a másik nem meg nem áll. Egyikük sem ember, ugyanakkor mindketten magukban hordozzák az emberré válás lehetőségét. Ezt a lehetőséget követjük most nyomon.

Amikor ketten egymásra találnak, s összekötik életüket, hozzálátnak saját életközösségük megalkotásához. Hasonlóképpen, mint előző példánkban a parlagfű. Elsőként saját határaikat jelölik ki. Szó szerint persze, s a szó mára elfeledett „hatókör” értelmében is. A határ lesz maga az életközösség, valamennyi élőlényével és alkotó elemével egyetemben. Mondhatni ez a határ adja a majdan színre lépő ember kialakulásának kereteit.

A következő lépcsőt itt is egy új minőség megjelenése jelenti. A gyermekek születéséről van szó természetesen, mely egyszerre emészti el a korábbi lehetőségeket, s termet újakat. A lassan formálódó életközösség minden gyermekkel gazdagodik, gyarapodik. Nem csak a munkáskéz miatt. Érzések, gondolatok, érzelmek, eszmék, emlékek és élmények sokféleség ötvöződik lélekké a folyamat során. És egyszerre csak elérkezünk a pillanathoz, az ember születéséhez, midőn a falu, vagy nagycsalád képes lesz leányok kibocsátására és asszonyok befogadására. E pillanatban előttünk áll a közösség, melyet Tamási Áron szavaival jellemezhetünk a legtömörebben: „Valóban olyan életforma ez, melyben a közösség az első és a legfőbb személy, s lélekben változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást”. Mindezt tudva tán meg sem lepődünk azon, ha a magyar jog évezredeken át, egészen az Árpádokig a nagycsaládot, a falut tekintette személynek, jogalanynak, ha tetszik embernek.

A világ előző korszakának legfőbb jellemzője az emberré válás. Nem az egysejtűből persze, és nem fajok sokaságán át, hanem a születendő gyermekekből, milliomnyi nemzedéken keresztül. Az ember nem személy, nem valamiféle elvont lény, maga az életközösség. Az egyén e nézőpontból semmi. Egyedül elveszett. És nem azért veszett el, mert életképtelen. Mindez csak anyagi vetülete az adott folyamatnak. Azért veszett el, mert egyedül nem lehet Isten képmása, mert ha magára marad, a lényeg vész el, tulajdon isteni mivolta, s végső soron istentelenné lesz. A világ mai korszakának legfőbb jellemzője éppen ez. Embervoltunk hanyatlása egyúttal istentelenné válásunk története is. Az ember nem kiemelkedik valahonnan, épp ellenkezőleg, kizuhan, kizuhan a világ, a teremtés rendjéből. E zuhanás egyfelől saját létformájában, másfelől közösségeinek széthullásában érhető tetten.

Nézzük meg ismét az ábránkat. A folyamat ezúttal fordított. Adott egy erdő, amit letermelnek. Kivágnak belőle minden fát, s ezzel elpusztítanak egy teljes életközösséget, milliónyi lény halálát okozva. A dolog „szépsége”, hogy mindezt felújító vágásnak hívják, de persze eszükben sincs az életközösséget megújítani. Csak a fákat ültetik vissza, mert nem látják a fától az erdőt.

Mai, istentelen létformánk midőn megteremti saját létfeltételeit, újra kezdésre kényszeríti a természeti rendszereket. Ezt tesszük, amikor felássuk a kertet, amikor szántunk és vetünk, amikor kitermeljük az erdőt, s ezt tesszük, amikor taníttatjuk és szárnyra eresztjük gyermekeinket.

A közösségek szétesése ugyanúgy játszódik le, mint egy erdő kitermelése. A gyermekek ott lesznek a semmiben, s kezdhetnek mindent elölről. Az életközösség eltűnik, a folytonosság megszakad, s nekünk nem marad más, mint elhitetni magunkkal: így is emberek vagyunk.

Valamikor az ősidőkben élt egy ember, aki minden egyes itatáskor, kézzel húzta föl a kútból magának, s állatainak a vizet. Egyszer épp ekkor járt arra egy vándor, s megkérdezte tőle: – Jó ember, csak elfecsérled az időd, s az erőd, miért nem használsz gémet. Sokkal könnyebb dolgod lenne.

Az emberünk felhúzta a vödröt, friss vízzel kínálta a vándort, s csak aztán felelt: „A gép, géplelkűvé tesz.”

Rég elfeledtük már ezt a bölcsességet, ha egy pillanatig is elhisszük, a civilizáció gépszövevényében élve megőrizhetjük embervoltunk.

Választás előtt állunk tehát. S a választás élet vagy halál. Életközösség, vagy gépszövevény. Ez a korszak a gépszövevényé, a lelketlen s ezért tulajdonképpen istentelen rendszeré. A világ neki adatott, hogy látva lássuk, mit tud kezdeni vele. Az eredmény most már nyilvánvaló mindenki számára, aki látni és hallani akar. Az új korszak ismét az életközösségeké lesz. Isten képmását vélhetően akkor is embernek nevezik majd, kérdés azonban, ki válhat valódi képmássá, s ki hull alá a mélybe gépei sokaságával egyetemben.

A korszakváltás tétje tehát képesek leszünk-e ismét életközösségeket alkotni, s életközösségben élni.