Messze túl mindenen, az Üveghegyen, az Óperenciás-tengeren, a világ túlsó felén, hová a Bodrogköz népe csak könyvek, újabban képernyők segítségével juthat el, élt egy félelmetes ragadozó. Erszényes ördögnek hívták. Csúf volt, mint a sötét éjszaka, de erős, mint a medve. Meg volt mindene, amit a természet egy ragadozónak adhat. Egy kutya bizony nem vehette fel vele a versenyt. Nyílt küzdelemben, ha sor került volna ilyesmire, minden bizonnyal felülkerekedett volna egy egész falkányi dingón, ahogy az elvadult kutyákat hívják azon a messzi-messzi vidéken. Mégis, ha ma valaki arra vetődne, nyomát sem lelné az erszényes vadaknak. Sem az ördögnek, sem testvérének, az erszényes farkasnak. Nem az ember végzett velük, a kutyák irtották ki őket valami fondorlatos módon.
A körülöttünk lévő világ valamennyi elemét összekapcsolja egy sajátos együttműködés. Az egyes élőlények nem egyszerűen a környezetükhöz alkalmazkodnak. A környezethez ugyanis „magától értetődő módon nem csak egy adott térség szervetlen alkotóelemei tartoznak hozzá, hanem annak összes élő lakója is. Tehát egy élettér valamennyi élőlénye alkalmazkodott egymáshoz.” Jobban megértjük mit is jelent ez, ha hozzánk közelebb álló példát választunk. Körbe nézve szűkebb közösségeinkben azt láthatjuk, hogy egy adott családon belül az anya, az apa, a gyerekek vagy korábban az egymás mellett élő nemzedékek nem csupán, sőt nem is elsősorban környezetük fizikai-társadalmi valóságához alkalmazkodnak, sokkal inkább egymáshoz. A tudomány nyelvén fogalmazva úgy mondanánk: ez az együttműködés sajátos rendszert hozott létre, s az egyén, e rendszeren keresztül kapcsolódott a világ egészéhez. E rendszer, amit egykor falunak, később – midőn a tartalom lassan kiüresedett – nagycsaládnak, végül pedig – midőn a forma is felbomlott – családnak hívtak, határozta meg a mindennapi élet kereteit. Védte, óvta tagjait, igyekezett kiegyenlíteni mind a természet, mind a társadalom felől érkező szélsőségeket. Olyan állandó tért teremtett, mely hosszútávon is azonos maradhatott önmagával, és biztosíthatta a benne élők létfeltételeit. Ez persze elég semmit mondó. Tán valamivel közelebb visz bennünket e lényeghez és az alkalmazkodás-együttműködés páros felfogásához, ha felelevenítünk egy falusi disznótort. Ha emlékeink nem csalnak meg, régebben ilyentájt összejött a szélesebb értelemben vett család. Emlékszem keresztanyámnál ott volt mindenki, aki számított. Nagyanyám, a fronton elhalt nagyapám emléke, s persze apám testvérei, ha nem is mindig teljes létszámmal. Előző este érkeztünk, s mivel szűk volt a hely, nem is csak egy helyiségben, de egy ágyba kényszerültek az unokatestvérek. Reggel aztán a hagymásvér illata ébresztette a későn kelő gyerkőcöket. Az ügyesebbje már az életét sirató disznó sivalkodására felkélt, s óvakodott kifelé, hogy le ne maradjon a megperzselt disznófülről, mely akkoriban igen csak finom csemegének számított. Böllért nem igen hívtak. Minden valamire való családban értett valaki az állat szúrásához, feldarabolásához. A tor maga megállás nélküli munka volt. A perzselés, a felbontás, a belek tisztítása, előkészítése hurka-kolbász számára. A szalonna, a tartósítani való összerakása. Mélyhűtőt akkoriban még elképzelni sem lehetett. Amit nem füstöltek fel, annak egy részét lesütötték, s bödönök mélyén, levegőtől elzárva, saját zsírjába rejtve őrizgették. A maradék ment kóstolóba. Az együttműködést egyfelől a közös munka jelentette, másfelől azonban épp a kiporciózott maradék. Emlékszem, mily féltő gonddal rakosgatták az adagokat. Mert közel sem volt mindegy, ki mit kapott. Volt kinek csak kolbász és hurka jutott, mások emellé tepertőt, tarját is kaptak, megint másoknak a combból vagy tarjából jutott, volt akinek pecsenyének való zsírós hús lett az osztályrésze, s akadt gazdája a karajnak is. Szemre úgy tűnt, a disznyó javát bizony szétosztotta keresztanyám. Valahogy úgy, mint az egyszeri ember, ki a fizetésének egy részét kútba dobta, egy részét megette, egy részét a jövőjére tette félre. Mert bizony, bármit is vitt el a városi rokon, abból – legalábbis ebben a formában vissza nem jött semmi, de a faluban szétosztott kóstolók a disznótor időszakában annak rendje s módja szerint visszaköszöntek. Ma az ember – ha vág disznót magának – midőn rántott húsra fáj a foga, kinyitja a mélyhűtőt, előveszi a lefagyasztott karajt, kiolvasztja, bepanírozza, kisüti, tálalja, s már eheti is. Annak idején meg kellett várni, míg a kóstolókból vissza nem ér az elküldött karaj. Mert visszaért, ha nem is mindig onnan, ahová annak idején indult. A húst szabályos rend szerint osztották szét, s e rendben mindenki adott, s mindenki kapott. A fagyasztó nélküli világban így kerülhetett minden héten friss hús az asztalra. Ma mindez a mélyhűtőtől, a bolttól függ, akkoriban azonban a családon belüli együttműködés rendjétől. S e rend az élet minden területét át- és áthatotta. „Valóban – mondhatjuk Tamási Áronnal – olyan életforma ez, melyben a közösség az első és legfőbb személy, s lélekben változatlan, csupán az atyák és fiak cserélik egymást.” Ilyesfajta együttműködés hozta létre és tartja fenn, mindazt, mit mi – eléggé meggondolatlanul – természeti adottságnak nevezünk. Mert hisz valóban, belenőve a család rendjébe, számunkra adottság, hogy egy-egy disznótor során kinek milyen kóstolót adunk, s kitől milyet kapunk, csakhogy ez az adottság csupán addig marad fenn, amíg fennmarad a családon, nemzettségen belüli együttműködés. Ha ennek keretei szétesnek, a kóstolók el fognak tűnni. Hasonló a helyzet a természeti jelenségekkel is. Példának okáért az esők hasonló folyamatok, kölcsönhatások következtében érkeznek hozzánk, mint annak idején a kóstolók, csak ezeket kicsit nehezebb átlátni. Néhány részletet példának okáért saját megfigyeléseink alapján is sejtünk. A víz, az erdő lehúzza az esőt, a kiterjed kopár vidék legyen az bár száraz gyep, szántó, taszítja. A mozaikos tájszerkezet – melyben egymás mellett húzódnak gyepsávok, erdőfoltok, tavak, lápok – segít a víz egyenletes eloszlásában, éppúgy, ahogy a kóstolók rendszere biztosította, hogy tartósítás, fagyasztás nélkül is rendszeresen friss húshoz jusson egy adott időszakban az ember. Az egynemű szántóterületek kialakítása ezt a rendszert borította fel. Amikor a Bodrogköz középső vonulatán élők irigylik a környező hegyaljai, Bodrog-Tisza menti vidékeket az esőért, bizonnyal nem gondolják végig, de úgy vannak vele, mint az egyszeri ember, aki csak magának vág disznót, s hiába várván a kóstolókat, a többieket hibáztatja, hogy neki nem adnak, holott maga magát zárta ki az együttműködésből.
Az együttműködés azonban nem mindig érhető ily formában tetten. Vannak élőlények, melyek szemmel láthatóan ellenségek. Nehéz lenne megfogalmazni, miként működik együtt a nyúl, az őt üldöző rókával. Nehéz, de nem lehetetlen. „Közelebbi vizsgálat során kiderül, hogy ezek a lények, ha fajként, nem pedig egyedként vizsgáljuk őket, nem károsítják egymást, sőt (…) érdekközösséget (…) alkotnak. Egészen magától értetődő módon a táplálkozónak égető szüksége van a továbbéléshez arra a zsákmányra, melyet fogyaszt, legyen az állat vagy növény. Minél kizárólagosabban specializálta magát egy táplálékfajtára, annál szükségszerűbb ez az érdek.” Természetesen az adott esetben – mint a természetben mindig és mindenütt – kölcsönhatásról van szó. Csakhogy a rendelkezésre álló táplálék mennyisége általában csak közvetve és késleltetve hat vissza egy-egy faj egyedeire. Ha egy növényevő állat túlszaporodik, s nagymértékben visszaszorítja az őt tápláló növényzetet, a folyamat előbb-útóbb visszahat rá, s a túlnépesedett állomány összeomlik. Az egymást követő túlszaporodások és összeomlások azonban nem csak az adott hatást elszenvedő egyedekre, de a faj egészére nézve is káros hatásúak. Egy-egy ilyen kataklizmában ugyanis igen kevés szerep jut a természetes kiválasztódásnak. A tűzvészben minden elég – tartja a mondás, s hogy mely egyedek menekülnek meg sokkal inkább a szerencse, mint az egyéni adottság dolga. Ilyesformán a ragadozó és a zsákmányállat kapcsolata nem csak a ragadozó szempontjából lehet elsőrendű érdek. „Egy halász, aki valamely élővíz hozamából él, okosan teszi, ha mindig csak annyira halássza le, hogy a túlélő halak az ivadékoknak még éppen azt a maximumát hozhassák létre, mely a lehalászott mennyiséget újra kiegészíti. (…) ha túl keveset halásznak a tó túlnépesedik, és nem növekszik fel elég ivadék, ha túlhalásszák, akkor meg kevés tenyészállat marad ahhoz, hogy azt az utódmennyiséget előállítsa, mely az adott élővízben táplálkozhatna és felnövekedhetne”. Ragadozóknál e kölcsönhatás sokkal világosabban tettenérhető. Egy halász sokkal hamarabb tönkre megy, mint hogy az utolsó halat is kifogná a tóból. A ragadozók „a zsákmányállatot sohasem képesek véglegesen kiirtani. Egészen biztos, hogy az utolsó ragadozó már régen éhen pusztulna, még mielőtt a zsákmányállat utolsó párjával találkozhatna. Ha a zsákmánynépesség bizonyos szint alá csökken, a ragadozó elveszíti életterét.” Így járt az erszényes farkas és az erszényes ördög is. „Amikor a dingó, mely eredetileg házi kutya volt, Ausztráliába bekerült, és ott elvadult, egyetlen általa fogyasztott zsákmányállatot sem irtott ki, de kiirtott(a e) két nagy ragadozót. Ezek a meglehetősen félelmetes állkapcsú ragadozók a harcban sokszorosan felülmúlták ugyan a dingót, de (…) a zsákmányállatok sokkal nagyobb népességét igényelték, mint a (…) vadkutya. Utóbbiak nem tudták amazokat halálra marni, viszont halálra konkurálták, kiéheztették őket.” A vadkutya és a zsákmányállatai között kialakuló új együttműködés pecsételi meg az erszényes ördög és farkas sorsát. Olyan ez, mintha szívünk választottja másnak adná a kezét, s a család összeomlik, mielőtt még létrejött volna. De végső pusztulást nem csak az együttműködés kereteinek változása hozhat egy fajra, vagy tájra. Midőn az ember a vizeket lecsapolta, megszüntette a tündérek, sárkányok, s az ember között korábban fennállt együttműködést. Az aranylábú madár nemcsak Vajdácska címeréből veszett ki, eltűnt e vidékről is. Az egymást követő évek, évtizedek csak rosszat hoztak a Bodrogköz népének. De mindig akadtak, kiknek e rossz valami jót is jelentett, s kik éppen ezért dicsőítettek minden változást. Mintha nem vették volna észre, mintha ma sem látnák mindazt, amit a változások méhükben hordoztak, s ami ma végre megszületni látszik. Úgy tűnik, nem csak a Bodrogköz tündérei, sárkányai osztoznak távoli testvérük az erszényes ördög sorsán, hanem a Bodrogköz népe is. Új sivatag van születőben. Míg Sárospatakon patakokban folyik a víz az utakon, míg a Tisza partját néhány óra leforgása alatt 120 mm-nyi eső öntözi, addig innen is, onnan is tíz-tíz km-re csak a szél viszi a párát és a homokot. Esőnek, víznek alig van valami nyoma. Aztán egy év kettő múltán visszatérnek a lápok: a Bodrogköz egyaránt szenved a víztől, és annak hiányától… (Idézetek: Konrád Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése