2011. április 12.

Töredékek a társadalomról

Ma már közhely, az élet vízhez kötött. Közhely, mert a szó valódi tartalmát már nem értjük, nem éljük. Ha a vízre gondolunk, lelki szemeink előtt egy csap jelenik meg, melyből, ha úgy akarjuk korlátlanul – vagy csupán anyagi lehetőségeink által behatárolva – folyik a víz. Hogy készleteink végesek, kiapadhatnak, maradékaik elszennyeződhetnek, mindössze elmélet, amolyan szófiabeszély. Végiggondolni sem tudjuk, végiggondolni sem merjük... Ha tudnánk, vajon ellocsolnánk-e az ivóvizet a kertünkben, a kocsinkra, felhasználnánk-e mosásra, ipari célokra, avagy azzal öblítenénk le a mellékhelyiségeinket?

A régmúltban, mikor az árteret az emberi önzés, kapzsiság, hozzánemértés, szűklátókörűség nem osztotta ketté hullámtérre és mentett oldalra a vízhez kötöttség közvetlenül megélt szükségszerűség volt. A mondat: a víz az élet, nem egyszerű okoskodást hordozott, épp ellenkezőleg, a mindennapok tartalmát öntötte formába. Az ember együtt élt a vízzel, az élővízzel. Mondhatni létét alapvetően az élővilággal és az élővízzel való kapcsolata határozta meg. Ma sincs ez másként, csak ma nem tudunk róla. Egykor azonban e tudás természetes volt és általános.

Az ember akkortájt nem állt és nem élt egyedül. A társadalom sajátos szerkezetű volt, s ahhoz, hogy bepillantást nyerjünk mindennapjaiban, ezt a sajátos szerkezetet kell meg és felismernünk. A közösségi élet alapja ma is és minden társadalomban, hogy a társadalom egésze kiket tekint jogalanynak, azaz kiket ruház fel jogképességgel és cselekvőképességgel. E két fogalom szigorúan jogi kategóriának tűnik, holott sokkal többről van szó. Az emberek önrendelkezéséről. A társadalom ugyanis csak a jogalanyok egymás közötti viszonyába szól bele, azok kapcsolatrendszerét, viselkedését szabályozza. Nem mindegy tehát, hová helyezzük e kategóriát. Ha az egyén jogképes és cselekvőképes, akkor a társadalom az egyének viszonyrendszeréig igyekszik beleszólni az ember életébe, ha jogalanyisággal csak közösség rendelkezik, akkor az állam csak e közösségek egymáshoz való viszonyát szabályozza, a közösségen belül teljes az önrendelkezés. Tudnunk kell ezt, mert e tétel az élet alapjait jelenti. Addig, amíg a jog csak a falvak egymásközti viszonyáról rendelkezett, a törvényeink csak a falvak viselkedéséről szóltak, arra nézve határoztak meg követendő normákat, a falvak valóban maguk rendelkeztek önmagukkal.

De mit is jelent mindez számunkra, vagy az egykori falvak lakói számára? Ahhoz, hogy kérdésünkre választ kapjunk, tudnunk kell, mit is neveztek akkoriban falunak. – „A falu szó régen nem közösséget, helyhez kötött települést jelentett, hanem a nép, had, nem, ág kifejezések csoportjába tartozott s vérközösségen alapuló, együvé települt társadalmi egységet jelölt… a magyar nagycsalád eredeti neve (…) a falu volt.” - (László Gyula: A Honfoglaló magyar nép élete.)

A falu tehát a nagycsalád, az egymás nyomdokaiban lépő nemzedékek sora „olyan életforma (…), melyben a közösség az első és legfőbb személy, s lélekben változatlan, csupán az atyák és fiak cserélik egymást.” – s a jog, mintegy ennek elismeréseként csupán a falu, a nagycsalád viszonyrendszeréig szabályozza a társadalom életét. Mindez igen súlyos felelősséggel jár. Az egyén – jogi értelemben persze – nem érinthet, nem bánthat meg senkit. A sértést mindig a nagycsalád egésze követi el. S fordítva is igaz: az egyén önmagában soha sem sérülhet, csak a nagycsalád. Ha valaki – mondjuk egy kocsmai verekedés során – embert öl, az áldozat nagycsaládjának okoz sérelmet, melynek joga és kötelessége elégtételt venni. Mindez hosszúidőn át a vérbosszú intézményében él tovább, akkoriban azonban, midőn az ember még látta a tündéreket, az angyalokat, értette szavuk, s tanításaik szerint rendezte be életét, az ilyen esetekben a két nagycsalád egymás között rendezte el az ügyet. A törvény ez esetben csak segítséget nyújtott nekik ehhez, illetve korlátokat állított fel, hogy a sérelem ne torkolhasson esztelen vérontásba.

A nyelvészeti, településtörténelmi és a régészeti eredmények tehát összeértek egy pontba: a magyar település eredeti formája a nagycsalád települése volt. Ezt a felismerést további értékes eredmények felé aknázhatjuk ki, akkor, ha korai törvényeinknek a falura vonatkozó részeit megvizsgáljuk. Nyilvánvalóvá válik, hogy e törvények legtöbbje a nagycsalád rendjét veszi alapul. Lássunk néhányat közülük. A törvény szövegében a falu szó után mindenütt zárójelbe teszem a nagycsalád szót, hogy az eddig megismert törvényszerűségekkel könnyebben azonosíthassuk a lényeget.

A nagycsalád feje, mint korlátlan úr: „Ugyan a papok meg az ispánok hagyják meg mindenfelé a falusbíráknak (a nagycsaládok vagy aulok fejeinek), hogy vasárnaponként az ő felszólításukra minden ember, apraja, nagyja, férfija s asszonya mind templomba menjen, kivéve azokat, akik a tűzhelyet őrzik” (Szent István II. 8. ) Láttuk, hogy a szent tűzhely őre a nagycsalád legkisebb fiúgyermeke. Ez a kifejezés közvetlenül mutatja, hogy nagycsaládról esik szó ebben a törvényben.

A nagycsalád, mint mágikus egység: „Ha pedig a falu távolabb esik, és a falu népe nem mehet a templomba, mégis egy kö­zülük menjen el mindnyájuk képében”(Szent László I. 11: 1.).

A nagycsalád egyetemes felelőssége és kiengesztelése: „Ha (t. i. gyóntalan megholthoz) a rokonok és a hozzá közel állók (nagycsalád) mulasztanának el papot hívni… keserüljék meg az ő gondatlanságokat böjtöléssel a papok tetszése szerint (Szent István II. 11: 1.). „Ha az ispánok valamelyike megöli a feleségét, felesége rokonságát (nagycsaládját) engesztelje meg 50 tinóval. Ha valamilyen vitéz teszi ugyanezt 10, ha közrendű ember, 5 tinót fizet az asszony atyafiságának” (nagycsaládjának). (Szent István II. 14.) „Ha a falu (nagycsalád) valakit tolvajnak kiállt ki, ha nem igaz a vád, egységesen fizet, ha igaz, egységesen részesedik a tolvaj vagyonából” (Szent László II. 4:1.). „Ha pedig a faluban (nagycsaládban) ellopják egy utasember lovát, a falubeliek egységesen térítik meg a kárt” (Kálmán I. 63.). „Ha valaki embert öl, annak minden vagyona, (szőlői, cselédsége, családja, szolgái) kétharmad része a megölt rokonságát (nagycsaládját) illeti” (Szent László II. 8., hasonló: II. 11.)

A büntetésben is egységes a falu: „a tolvajságért ama falu lakosai tizen, tizen csoportoznak, és a tizedik hordozza meg a kilencért a tüzes vasat. Ha tiszta lenne, a többi kilenc is tiszta leszen, ha vétkesnek tetszenek meg, mindegyik magáért álljon próbát” (Szent László III. 1:2.).

Ugyanaz a mágikus egység gondolata hozta létre azt a törvényt, hogy a család tíz tagja helyett egy tehet próbát, amelyik megengedi, hogy a családot az isten előtt is egyik tagja (való­színűleg a családfő vagy helyettese) képviselhesse. - László Gyula: im.

A törvény azonban csak keret, melyet a két nagycsalád egyessége töltött meg tartalommal. A kártalanítás pontos mértékét, és módját mind-mind közösen határozták meg. S ezzel az ügy végére is jártak. A tényleges felelős megbüntetése már a falu hatókörébe tartozott, abba bele nem szólhatott senki. A család kitaszíthatta renitens tagjait, de akár meg is ölhette őket. Természetesen a dolgok nem fajultak idáig. A legsúlyosabb büntetés a kitaszítás volt, de erre sem került túl gyakran sor. A nagycsaládon belül a családtagok csak a családnak magának tartoztak felelősséggel és engedelmességgel. Ugyanakkor helyt kellett állniuk valamennyi családtag cselekedeteiért. S minderre példánk is akad, ha nem is épp a helyszínen, de pár napi járóföldnyire keletre.

Történt egyszer Csíkban, hogy összeszurkáltak volt egy legényt a kocsmában. Meg is halt, szegény azon helyben. A két család aztán el is rendezte egymás közt a dolgot, ahogy illik, de a királynak ez nem volt elég. Az osztrák törvény ilyen esetekre 25 év várfogságot írt elő kenyéren és vízen, amit bizony valakin be kellett hajtani. Jöttek tehát a perzekutorok és keresték a tettest. Hanem a fiatalembert, ki a bűnt elkövette, kiadni nem lehetett. Házasember volt őkelme, s két szép kicsi fiacskája. Azt már senki nem nézheti jó szemmel, hogy egy botlás miatt, ami a rend szerint jóvá is tétetett, e gyermekecskék apa nélkül nőjenek fel. Viszont élt a családdal egy öreglegény, kinek még mennyasszony sem nézett ki. Hát ő adta fel magát az öccse helyett…

Ha a falu a társadalmi élet alapsejtje, akkor a faluközösség, vagy nemzetség a gazdálkodásé. A gazdálkodás alapja ugyanis nem a falu, hanem tíz falu közössége. Ahogy a társadalmi kapcsolatok szabályozásakor az állam csupán a falvak szintjéig avatkozik a társadalom életébe, úgy a gazdasági szabályozás is megreked a faluközösségek szintjén. Egy-egy faluközösség szabadon gazdálkodhat saját határában. A határ nem más, mint a település hatóköre, egy-félnapi járóföldnyi terület, amely emberi léptékkel átfogható, gondozható, s amely biztos megélhetést tud nyújtani a benne élőknek. E hátáron belül a gazdasági haszon­vételek megszervezése, a tényleges gazdálkodási tevékenység folytatása a községben élők joga és feladata, abba senki bele nem szól. A közösség a saját rendje szerint szedi a folyók, a tavak, az erdők, a rétek, a mezők hasznait, szervezi és hajtja végre e hasznok érdekében végzendő munkát. Az élete így egy részt helyhez kötött, hisz a határain túl nem terjeszkedhet, más részt tevékenység függő, mert az embernek mindig ott kellett lennie, ahol épp munka adódott. Képzeletbeli utazásunk során jártunk halász-szálláson, melyet körbe tanyának is neveznek a Tisza mentén, de láttunk épp üresen álló szállásokat a gyümölcsényben, az erdőkben, s a rétek mentén. Az élet e szállások között vándorol. Mindig oda, ahol épp tenni kell valamit, ahol emberi munkára van szükség. A szállásváltás rendje meghatározott. Nem ötletszerű, nem tetszőleges. Térben sem az, és időben sem. A közösség csak a saját határán belül mozoghat. Itt azonban minden kötöttség nélkül. A nép ugyan szolga, de Isten szolgája. Urat sokáig nem ismer el maga fölött, s nem is kell elismernie, hiszen közülük kerülnek ki e táj királyai. Bodrogkeresztúrban, épp oly települések, tellek emelkednek, mint a távoli Mezopotámiában, s ahogy Úr városában, úgy a Bodrogközben is szekérsírba temettetik magukat a föld királyai. Ránk kései utódokra mindebből csak a földből kikapart emlékek maradnak, mit éppúgy mérgez az emberi kapzsiság, és tudatlanság, mint a Bodrogköz egykor oly gazdag, oly tiszta vizeit. Igaz, a világ csak lassan változik. Vizek sokáig szabadon folynak, mint ahogy a nép is szabadon él. Hosszú-hosszú időn át senki bele nem szólhatott abba, mit tesz egy település a saját határain belül. Az ember szabadon szedhette haszonvételeit, legyen szó, bár a vizekről, az erdőkről, a rétekről. Maga dönthette el, hol váj fokot, eret, hová teszi rekeszeit. Szedhette a nádasok, az erdők, a tavak, a rétek hasznait, ideértve a halászatot és a vadászatot is. Ha valamely földesúr mégis adományként kapott egy-egy ilyen közösséget, az se többet, se kevesebbet nem jelentett az adószedés, s robotoltatás jogánál. A földesúr nem mondhatta meg, hogy mit, hogyan tegyenek jobbágyai, csupán a tizedet szedhette be tőlük, s ha voltak birtokai nemzettsége jogán, azon dolgoztathatta őket a törvényben meghatározott ideig


Nincsenek megjegyzések: