2011. április 12.

Töredékek a vándorlásról

Minden családban akadnak bővérű, hirtelen emberek, kiknek hamar eljár a kezük, s nem ritkán bicska, tőr vagy szigony is akad benne. Nagy átok ez a családra nézve, mert mindenkinek egyemberként kell helytállnia a heveskedőért. A régi szép időkben az ilyes ifjakat katonának adták. Túl a hegyeken él egy krónikás. Sienkiewicznek hívják. Ő beszéli el az ozorai zászlós, bizonyos Andrzej Kmicic történetét. Nagy gazember volt őkelme. Gyújtogatott, fosztogatott, nőrablásra adta fejét. Hogyne, hisz erőszakos volt, indulatos, vakmerő. Nem féltette ő vásárra vinni a bőrét, s vélt vagy valós igazáért erővel is kiállt bárkivel szemben. Egyszóval kiérdemelte őkelme a legsúlyosabb ítéletet ember, s talán Isten előtt is. De daliás időkben, mikor oly nagy szükség van fegyverforgató kézre, e hibák könnyen bizonyulnak erénynek. Kmicic uram lehetőséget kapott, hogy önön vérével mossa le bűneit, hogy meggondolatlan ifjúságának minden hevességét, minden vakmerőségét hazája s királya védelmében kamatoztassa, s így a bűnbocsánatot kiérdemelje. De vajh, mit kezdhet magával egy fiatalember, ha hamar eljár a keze. S nem egyszer, nem kétszer. A család elnézi, míg nézheti. De ha emberhalál lesz a vége, nincs mit tenni. Egy választás marad csak, a nád, a láp, ahová nem merészkedik be pandúr, csak a magamfajta szegénylegény.

Évezredekkel előbb, mikor a nád és a láp még nem uralta a tájat, a nyughatatlanok sorsa másként alakult. Akkoriban a nép lenn élt a síkokon, s a hegyek peremén. Az örök tél eltakaródóban volt. A visszahúzódó jég nyomát követte a tajga, s a lombos erdők. Észak-északkelet felé vonult minden. A növények, az állatok. Akkoriban, ha egy-egy maroknyi ember nem találta helyét, vagy túl szűknek érezte az öt folyó közét, felkerekedett, s ment a zsákmány után. Vitte magával mindenét. Az eszközeit és a tudását. Amit maga szedett össze, s amit a tündérektől tanult. Ment előre, ameddig a lába bírta. Aztán letelepedett egy tágasabb völgyhajlatban, valami folyó mellett, s halászott, vadászott, élte az életét, ahogy ősei tették. A vér szava – akár most – akkor is erős volt. Ha messzire mentek, hírekért vissza-visszatértek. Hoztak is, vittek is, ahogy én teszem, midőn hetente egyszer leevezek a Malom-érhez, hogy szót váltsak az otthoniakkal, s a portékáimat olyasmire cseréljem, ami nem terem meg a nád között. A szálak nehezen szakadtak el, az elvándorlók szemében az otthon távolinak, elérhetetlennek, ugyanakkor csodával telinek tűnt. Tündérkertnek, a Világ aranyos szegleté­nek, hová visszavágyik a szív, akkor is, mikor már csak a vér emlékezik, az ember maga nem, hiszen soha nem látta azt a tájat. Számára mást jelent az otthon. Messzi puszták végtelenjét, hatalmas folyók széles sávját, rengeteg erdők homályát, tengerek mormolását, égbenyúló szirtek magasát. De a tudás, az ősi tudás bennük él még. Nem feledték a tündéreket, s vágytak vissza az Aranyos szegletbe, ahogy én is vágyom atyám házába. Éjszaka, ha feljön a Hold, s ragyognak a csillagok, arra gondolok, ugyan ez a Hold néz atyámra, s ugyanezek a csillagok ragyogják be az éjszakáját. Ha itt a lápban néha el is feledkezik az ember arról, honnan jött, egyszerre csak vad ürességre ébred, a hiányra, mely nem pótolható. S nem így lehetnek ezzel a népek is. Nemzedékeken át nyugodhat e láng, hogy egyszerre csak eleven tűzként lobbanjon fel, s űzze, hajtsa vissza, az egykor elvándoroltak fiait. Mert nézzenek csak körül az öt folyó honába. Van ettől szebb Tündérkertje Isten Országának. Akik itt születtek, a Teremtőtől tanultak élni, ölni is szeretni. S e tudást vitték magukkal. Ezért találhatja meg Jankó János a magyar halászat nyomát szerte a vidéken, egészen a keleti tengerekig, s ezért s ezért találnak itthon mindig sajátjaikra a vissza-visszatérők, nevezzék bár őket hunnak, avarnak, magyarnak.

Nincsenek megjegyzések: