2010. április 7.

Irodalmi rovat: micisapkázás, szabadkőművesek, "függetlenség"

A minapi március 15. témájú bejegyzés adalékául egy kis Jókai. A történet a reformkor előestéjén játszódik a debreceni református kollégium diákjai között. Ne feledjük, nemsokára ők, ilyen közegben nevelődött tanárok fogják tanítani Petőfit, meg a 48-as liberális nemesség ifjait is...

A CSITTVÁRI KRÓNIKA

"Másutt van dolgunk. A pincében.

Oda Nagy uram csak a válogatott vendégeit eregeti, egy nagy csapóajtót nyitogatva fel előttük, s az ő híre-tudta nélkül oda senkinek belépkedni nem szabad.

A diákok úgy híják azt egymás között: hogy a "sacro sanctum".

Ennek a szentélynek a két oldalát természetesen hordók foglalják el. Egy oldalboltjában pedig van felállítva egy asztal, akörül zöldre festett szalmaszékek; az asztal közepén egy tíziccés "órros", körülrakva egy tucat bádogpohárral.

A sacro sanctum látogatói éppen most érkeztek meg. Tizenegyen vannak, a tizenkettedik szék üresen marad.

Kilencen tógátusok, kettő pedig az akkori divat szerinti világi öltözetet visel: szűk, csípőn alul érő zsinóros dolmánykát, körül fehér bárányprémmel, sokrétű fehér nyakravalót, tászlis inget, virágos tarka mellényt és sárga csizmát. Ezek "kinnlakók", valószínűleg "baltás"-ok, ami a joghallgatók bevett neve. Egyébiránt az is meglehet, hogy nem kinnlakók, hanem rendbontók, kik minden egyházi, polgári, iskolai és társadalmi törvényekkel dacolva, önkényűleg levetették a tógát, s a jóérzelmű népség közbotránkozására elég orcátlanok feszes dolmányban és sabbesztekli helyett piros csákós süvegben menni végig azon a nagy hídon, amely a debreceni sárlagúnák fölött a kollégiumtól a városházáig az utcán végigvezet.

Az egyik diákra pedig, ugyan mondom, nem illik az a nyalka öltözet. Először, hogy alig ötödfél láb magas; aztán a feje úgy a válla közé van húzódva, mintha semmi nyaka sem volna; a fej búbján hosszú, arcban lapos, orra fölfelé fintorult, szája széles és lefelé húzódó, szemöldöke sertés; s ami még nagyobb kifogás benne, mind a két lábára sántít, úgyhogy mikor megy, mintha a Balatonon csónakáznék, úgy dülöng egyik csípejéről a másikra. Ez a görbe diák: humanissime Biróczy Sándor.

De annál délcegebb alak a másik ifjú; magas termete, komoly, kissé erősen nyúlt arca, szelíd dióbarna szemei, vékony szemöldei, gesztenyeszín fürtjei két csigában kifelé göndörülve ábrándozó jellemet adnak tekintetének; csak összeszorított ajkai képeznek a többi vonások összhangjából kivételt, azokban kemény önakarat, harapós dac van kifejezve; hanem aztán a szép sima domború homlok kiegyezteti az ellentéteket, azon megtisztulva egyesül a két ellentétes kifejezés, s a lágyságból lesz költői emelkedettség, a dacból öntudat.

Ez humanissime Jenőy Kálmán.

A tógátusok között három alak válik ki; az egyik szertelenül magas, csontos, szikár termet, kit a hosszú tóga még hosszabbnak mutat, fejét legörbítve tartja, mintha restellné, hogy ilyen nagyra felnőtt, vagy mintha elvesztett tárgyat keresne mindig a földön. Kiülő pofacsontjai, erős álla kemény kitartásról tesznek bizonyságot. - Ennek a neve humanissime Barkó Pál.

Egy másik ifjú izgékony alakjával tűnik ki. Arca első tekintetre kellemetlen, ragyaverte és veres, de szemei tüzében, arckifejezésében, mikor beszél, van valami elragadó, mely őt egyszerre széppé teszi. Ez humanissime Borcsay Mihály.

Aztán még egy figyelemreméltó alak van: egy pirospozsgás siheder, kinek izmos karjain megfeszül a tóga, s széles öblös melle inkább papruhába öltözött huszárnak adja ki, mint teológiahallgatónak. Ez pedig Csuka Ferenc humanissime, egyúttal "nagybotos", hanem az most nincs nála.

A tizenegy ifjú körülállta az asztalt, mindegyik fogott egy poharat (annak meg "finak" volt a neve), s azzal rázendítette a diákok bordalát, mely elébb búsongó halottkísérő melódiával kezdődik, s azután marsütenyben, végre rohamlépésben megy tovább; egyike a legszebb bordaloknak, amiket valaha mester alkotott:

Múlik, mint az árnyék, ez az élet:
Észre sem vesszük, hogy semmivé lett.
Hej, bizony esztelen,
Aki búsul, midőn
Örömök közt mulathat és vigadhat!
Észre sem is veszi,
Elsuhan élete;
Elenyészik, mint az őszi pára, köd,
Megszaporodik ez az életfonál
A kotyogó kebelű kancsónál.
Fogj, nosza, kulacsokat,
Tölts tele finakokat,
A fekete bajokat
Öntözd le!

S aztán megint vissza az első sorra: "Múlik, mint az árnyék, ez az élet."

Hanem az ének kezdetén az történt, hogy az egyik diák a poharával feldöntötte a gyertyát, s sötétben maradtak. Azért csak végigdanolták a nótájukat, s csak azután kezdtek el kiáltozni: "Nagy uram, elaludt a gyertyánk!"

A korcsmáros jött mindjárt a másik gyertyával, s egészen debreceni szemet csinált a látottakhoz, mikor a diákok szövétnekét meggyújtotta. Tudniillik, hogy "debreceni szem"-nek nevezik azt, mikor valaki nem akar valamit meglátni, amit láthatna.

A hosszú asztalon ugyanis nem volt többé semmiféle kancsó; a diákok kezében nem volt pohár; ott ültek azok csendesen és komolyan az asztal körül, mindenik előtt egy iratcsomó, az asztalba fúrva ugyanannyi szeges végű kalamáris. S az asztalfőn, hol a kancsó állt elébb, egy vastag, negyedrét alakú könyv.

A kocsmáros nem kérdett, nem szólt semmit, a fejével bólintott egyet, s aztán kiment.

Az a nagy könyv volt a Csittvári krónika.

1665-ben kezdék el azt a könyvet szerezni, ha jól tudom, Sárospatakon, névtelen szerzők.

Nevezetes gyűjteménye volt az mindazon érdekes apróbb és nagyobb adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira, vagy amit a hatalom vaskeze kitépett e lapokból, vagy amiket az udvaronc hízelgés meghamisított azokban.

Ezért a neve Csittvári krónika.

"Csitt" azt teszi, hogy "legyünk némák!"

A jezsuiták, akikről ez a krónika sok kedvezőtlen adatot jegyzett fel, azt híresztelték el felőle, hogy ez a válogatott hazugságok és bolond ötletek tárháza, s még a nevét is elferdítették "Csicsvári krónikának", s ha valaki valami nagy bolondot vagy nagy hazugságot mondott, az volt rá a közmondás, hogy "ez is a Csicsvári krónikába való!" Hanem voltak - kevesen -, akik tudták, hogy mi az; akik pedig nagyon keresték, sohasem tudták még, hogy hol van. Mindig a fiatalság kezén volt az. S a fiatalság rajongó, jó titoktartó és jó szövetkező.

Ott lehetett találni e krónikában az elfeledett, az eltemetett országos gyászeseményeket; mindig volt itt valami, amire fátyolt kellett vetni, amit az utókorral el kellett felejtetni; amire rá kellett fogni: Álom volt az! Hazugság az!

Az utolsó Zrínyinek fogsága, ki börtönében elfeledett beszélni.

A harmincnégy gályarab szenvedése, kik mind magyar prédikátorok voltak.

Az örök kenderkötél története, amit Pálffy Antal grófnak holta napjáig kellett nyakán viselnie, hogy minden percben megemlékezzék rá, ha netalán ifjúkori rajongása megint elővenné, hogy már egyszer egy ilyen patriotikus botlásért ezt a kötelet szerezte a nyakára, s a kötél vége a hatalom kezében van.

Mikes Kelemennek, Rákóczi titkárának siralmas levelei Rodostó partjáról.

Caraffa eperjesi mészárlása.

Vak Bottyán viselt dolgai; Józsa vezér járása-kelése.

A pozsonyi diétán elhallgattatott urak titkos története.

Sok nagy uradalom keletkezésének szomorú adatai.

És ezekkel vegyest nagy históriai személyeket jellemző adomák. Mária Terézia és magyar udvari bolondjának komoly alapú tréfái.

A kecskeméti rácpusztítás és az erdélyi pórlázadás leírása.

A debreceni castellum kísértetes rejtelmeinek felvilágosítása.

És ezek közt emlékezetes epigrammok, gúnyversek és erős politikai pasquillusok.

Ott volt feljegyezve Bercsényi verse:

Bátya, ne higgy a németnek,
Akármivel hitegetnek;
Mert ha ád is nagy levelet,
Mint a kerek köpönyeged,
Pecsétet üt olyat rája,
Mint a holdnak karimája,
Nincsen abban semmi virtus,
Verje meg a Jézus Krisztus!

Az országgyűlési gúnyiratok; az emlékezetes "compono, impono" kezdetű, mint a soproni országgyűlésre írtak, a törvénytemetési paródia az 1791-i országgyűlésről.

A gúnyversek, miket József császárra írtak a jezsuiták, Josefus lutheringusnak csúfolva őt, s a császár válasza rájuk: "Aquila non captat muscas." (A sas nem kapkod legyek után.)

S később aztán a berlini gúnydal, melyben egy posta két tarisznyával jön elő, az egyikben viszi a császár kedvező rendeleteit, miket májusban kiadott, a másikban ugyanazoknak júniusi visszavonását.

A sajátságos tarifa, melyet a török a legutóbbi háborúban a foglyok váltságdíjára megállapított: mely szerint egy német lovas katona 5 forint, egy magyar gyalog 3 forint, egy huszár 10 forint, egy havasalföldi nyolc garas.

Mélyen titkolt politikai iratok: Martinovics katekizmusa, a Manch-Hermaeon - I. Napóleon proklamációja a magyarokhoz! - az Árpád-ivadék Crouy család dokumentumai; s az a végzetes színdarab, melyet XVI. Lajos lefejeztetéséről írtak, s melyet K...ban elő is adtak a diákok: a XVI. Lajost személyesítőnek egy álfejét levágva guillotine-nal, amiből az lett, hogy majd az igazi fejét is utána vesztette - s más ilyen szomorú emlékű iratok, miket a szerzők sírjának porával porzóztak be!

Azután vallásos tartalmú ritkaságok. Luther aforizmái. A jezsuita parancsok. A nagyszombati veres barátok tragédiája. A Bafometh-bálvány imádóiról szóló mondák. Az őskori ördögidézési formulák. Hatvani debreceni tanár bűvészetének emlékezetes hagyománya: a végzetes "cras" fölirat (holnap) története, a megénekelt rémtörténettel együtt, mit e hagyományos vers örökít:

Infans, ut vervex, puerulus, nupta, maritus. Cultello, flamma, fune, dolore cadunt.

(Bárányként csecsemő, kisgyermek és anya és férj Kés, láng és kötelen s fájdalom által esék.)

A rejtelmes epitáfium története az volt, hogy egy kisgyermek játékból csecsemő testvérét lekéselte; aztán féltében a kemencébe bújt, ott kenyérsütő anyja ráfűtött, az anya kétségbeesetten felakasztotta magát, s a hazaérkező férj fájdalmában szörnyethalt. - Ez eseményről írandó epitáfiumra Hatvani jutalmat tűzött ki, s a legrosszabb diák írta rá a legjobb verset. Persze hogy az ördög készítette azt neki.

Ott voltak a sejtelmes próféciák messze századokból, a jelen időkre jóslók és nagy emberek emlékezetre méltó mondásai.

Közben tarkázva voltak a lapok nevezetes arcképekkel. Némely arckép olyan is volt, amelyhez nem volt törzs.

És rég elhangzott, eltiltott, a levegőből is kitépett dalok hangjegyei, miket egykor tárogatókon fúttak, táborban énekeltek, s miknek nem volt szabad hangzani többé. A Csittvári krónika azokat is megőrizte. Szerzői mindenhez értettek: íráshoz, rajzoláshoz, zenéhez, a világ minden nyelveihez, és mindenütt jártak, mindent megtudtak, összeszedtek, megtakargattak.

Ilyenforma tartalma volt a Csittvári krónikának.

Nagy vastag könyvre nőtt már az fel, s minden évben új meg új lapokat tettek hozzá, mik nem voltak egymáshoz fűzve, hanem közös tábla gyanánt egy nagy borjúbőr borítékkal voltak összefoglalva.

A krónikaírók mindig tizenketten voltak. Eskü és becsületszó kötelezte őket soha, senkinek, semmi esetben el nem árulni a krónika hollétét. Ha egy eltávozott a kollégiumból, helyette választottak újat, de annak mind a tizenegy tag szavazatát kellett bírnia. Voltak tanárok, kik diák korukban szintén részt vettek a krónikaírásban, akik aztán a hatalmi polcon ülve ellene fordíták nézeteiket; de már azok hiába keresték a krónikát ott, ahol az ő idejükben volt, már akkor máshová volt az rejtve. Reverendissime A... három esztendeig kutatta a krónikát inkvizítori buzgalommal, s azalatt mindennap rajta ült. Ott volt az a katedrája padozata alá rejtve. Ott persze nem kereste senki.

Jelenleg itt van az a Nagy uram pincéjében. De hogy annak melyik odújából került elő, azt Nagy uram maga sem tudja megmondani.

A krónikaírók minden vasárnap összegyűlnek a nagyerdői csárda pincéjében, s bemutatják, amit azóta szereztek. A többség határoz fölötte, hogy érdemes-e az a krónikába fölvetetésre. Azután hogy szabad-e arról másolatot venni, vagy unikumnak marad a krónikában, és nem szabad elterjesztenie?

A költeményekről többnyire szabad volt másolatokat venni. Akkor ez volt az irodalompártolás. A kedvenc költő munkáit leírta ki-ki magának saját kezűleg. Ott nem izgágálkodhatott a cenzúra. Egymás közt pedig sohasem nevezték azt Csittvári Krónikának, hanem Koszorúnak, hogy a cím ne menjen szét a szelekbe.

Ez idő szerint Jenőy Kálmán volt a krónikások társulatának elnöke.

Midőn a kocsmáros rájuk csukta az ajtót, Jenőy megnyitá a gyűlést.

- Barátim. Ma egy hete, mint tudjátok, egy társunk adatát visszautasítottuk. Ez a "Dungó" dala. Igaz, hogy gúnyvers, minők vannak a krónikában; népszerű is, mert hiába doboltatta ki a tanács az utcaszegleteken, "hogy a Dungót ne danolják" - az volt rá a felelet, hogy "csak azért is Dungó!" -, hanem mindamellett nem érdemes, hogy a krónikában a helyet foglalja. Egyikünk sem hipokrita; nem prédikátoroskodunk, feljegyeztük a legkegyetlenebb ítéleteit a közvéleménynek a legnagyobbak fölött is. S ha egy igazi költő lángesze trivialitásokba téved, annak is helyet adunk az olympon; Apolló kihágásai isteni skandalumok, s méltók márványba vésetésre; de ha Marsyas trágárkodik, meg kell nyúzni! Ez a "dungó" egy olyan sárban járó s amellett oly ostoba nóta; szövege undorító, dallama sületlen; csupa kicsiny nagyságok szidalma, még kisebb nép által, hogy a jelenkor szégyenleni fogja azt, s a jövő kor átugrik rajta. Azért nem vettük fel azt a Koszorúba. Most az a társunk, ki ezt ajánlotta, s ki azt, mint tudjuk, maga szerzette, e visszautasításért ránk megneheztelt, s íme ma már meg sem jelene közöttünk. "Genus irritabile vatum." (A költők ingerlékeny nép!) Tartok tőle, hogy még gonoszabbra is képes. Azért azt indítványozom előttetek, hogy a mai összegyűlésünk legyen e helyen az utolsó, s jövőre más helyet keressünk.

Mindenki helyeslé az indítványt. Az elnök megbízatik más helyet keresni. A mentségtelenül kimaradt társ pedig még egyszer felszólíttatik, mielőtt helyébe más választatnék.

- És most térjünk át a rendre. Biróczy Sándor barátom van feljegyezve első előadásra.

A kis sánta ember felállt, s elővonta bekecse zsebéből az avatag iratokat, s elkezdé recsegő, ráspolyhangú szóval:

- Ismét jutottam többrendbeli szatirikus költeményekhez, amik eddigelé még unikumok.

- Kérjük felolvastatni.

- Az első Kovács József verse a "kopott nemesekhez".

Rettenetes egy gondolat! E század első felében egy ilyen blaszfémiát versbe szedni merni!

Földiek! Lehettek nemcsak, meddő tök -
Fejjel is, ha egyszer van kutyabőrötök.
Lehettek, ha függnek gunyhótokban ősi
Atyátoknak rozsdás fegyveri, köntössi.
Mind nemes az, aki megmohosult neve
Elébe egy fakó görcsös "N"-et teve.
Lám, a régiség is nektek az efféle
Csúffá lett rangot már eb-bőrre festé le.
Óh, idők, erkölcsök! már ma a nemesi
Rang az agarak közt csak a nyulat lesi.
Ah, nem! nem ily színnel kell azt az isteni,
Szívben lakó nemes rangot lefesteni:
Mert ráillik árva, keseredett Dózsa
Katonájára is a koszorús rózsa,
Ha megsértett szíve a felfegyverkezett
Nemes elszántsággal azért fogott kezet,
Hogy az elalélt Just a lármás kard nesze
Által orvosolván, ismét felébressze.
Azok érdemlik meg azt a nevet, akik
Közt a halhatatlan drága Virtus lakik;
Nem az, aki a holt ősöknek penésszel
Bévont érdemik közt szunyókálván vész el.

Én Nemes vagyok; de nem tudom, a nagy Nem Fényétől elvakult Apám az-e vagy nem?

No, hiszen jó szerencse, hogy akkori időkben az ilyen verseket nyomdai festék nem sokszorozhatta, mert szerzőjükkel az a hármas fátum történt volna, hogy először is a publikum beveri a fejét, másodszor a hatóság lehúzza a bőrét, és harmadszor a bőréből kiugratott lelke egyenesen a pokolra esik.

A tíz bíró egyhangúlag méltónak ítélte a verset a krónikába beíratásra, s engedelmet adott lemásolására is.

A kis sánta diadalizzadtan törlé meg serteborostás homlokát, s szatírnak illő szemöldeivel hunyorítva mondá, hogy van még egy másik is.

Ennek pedig a címe: A két forintos Tallér, a Vén Krajcár és Kajla Márjás együtt való beszélgetése.

Ez pedig egy politiko-financiális gúnyköltemény, melyben a feketebankós gazdálkodás van kegyetlenül ostorozva.

Egyhangúlag felvétetett a krónikába.

A két bemutatott költemény a krónika nagyságához mért papírra volt írva, hogy egyenesen beilleszthessék.

- Most következik Barkó Pál barátunk.

Ez a hosszú, csontos alak nagy buzgalommal tanulmányozza a keleti nyelveket, minden üres idejét a könyvtárban tölti, abban görbült úgy előre a nyaka; a vakáció idején pedig gyalog elvándorol messze utakra, s kutat ősrégiségeket. Szavát ritkán hallani, pedig tízféle nyelven tudna felelni akárkinek. Van tőle már egy érdekes ismertetés Juliánról, ki IV. Béla idejében harmadmagával elindult az ősmagyarokat felkeresni; visszajött, és tudósítá a királyt, hogy a Volgán túl még van egy nagy magyar nép, mely ősvallását tartja, saját betűket használ. - Hanem aztán jött a mongol csorda, s végigsepert egész Európán. Az ősmagyar népet ki tudja, hová terelte el?

Barkó Pálnak azóta mindig az zúg az agyában, hogy milyen derék volna ezeket az ősrokonokat valahol felkeresni a világ pusztaságaiban.

Most éppen az ősmagyar betűket mutatja be társainak. Még a tizenkettedik században a papok is ezekkel írtak; egyszerű vonalakból vannak azok összetéve, miket könnyű volt késsel egy négyszögű pálca négy oldalára vágni, úgy olvasták a sort felülről lefelé. A magyar hitrege, a régi pogány dalok ily botokra voltak felróva. A keresztyén hitbuzgalom elégette azokat, ahol találta. A székelyföldön maradt meg egy templomon még ilyen írás.

A fiatal krónikások nagy figyelemmel hallgatták az ifjú archeolog értekezését, s azt is átvették a krónikába.

Harmadik előadó volt Jenőy.

Szent István koronájáról beszélt. Olyan dolgokat mondott el, amiket ma is csak suttogva lesz jó továbbadni: hogy az a korona mindenestül, gyöngyöstül, drágakövestül nem ér többet tízezer tallérnál, sőt egy bécsi ötvös ajánlkozott, hogy ezer tallérból kiállítja mását, mégis hetvenezer aranyat adott érte első Mátyás idejében az ország, hogy visszakapja, pedig ahogy a rajta lévő képek és nevek bizonyítják, ez a korona nem is volt soha Szent Istvánnak a fején. Az angelus, aki azt hozta, nem valami angyal; hanem αγγελως, ami görögül "küldönc"-öt jelent. Dukasz Mihálynak valami embere.

A hallgatóknak hidegen borsózott végig a hátuk. Az ilyen felfedezések megpróbálják még a legerősebb szíveket is. Éppen mint mikor azt kell hallani, hogy ezt a világot nem teremthette hat nap alatt az Isten: mert íme itt vannak a geológia bizonyítványai ellene. - Az ember nem szereti, ha az illúzióit háborgatják.

Ez értekezés is felvétetett a krónikába, de utána lőn jegyezve, hogy ezt soha le ne írja, tovább ne adja senki.

(Biz azt ki is nyomtatták már azóta.)

Most következett Borcsay.

A himlőhelyes ifjú sokat tartott szavalási tehetsége felől; neki nem volt elég az asztal mellett ülve felolvasni a maga részét; ő szavalni szokta azt könyv nélkül és kiállva a középre, hogy a két kezével szabadon hadonászhasson.

Egy felfordított szűrőkád volt a rostrum, onnan mennydörgött alá.

Szavalatának tárgya Csokonai Vitéz Mihálynak egyik titokban tartott verse volt e címmel: Vallás.

Hajmeresztő poéma.

Megtámadja magát a pozitív vallást, gúnnyal és komolyan, emberszeretetből, istenismeretből. Nem a pápista vallást; valamennyit; mindenféle dogmát, religiót, legyen annak papja érsek, dervis, bonc, rabbi vagy szuperintendens! Megtámadja a tornyokat, templomokat, s azt meri mondani, hogy egy cifra toronynak az árából száz szenvedő embernek Iehetne menházat építeni.

E rettenetes költemény egy sötét, félig világított föld alatti odúban elszavalva egy hosszú, fekete ruhás pap forma alaktól, más nyolc fekete ruhás pap forma alak előtt, a legborzalmasabb konspiráció képét mutatta fel, amit valaha föld alatt forraltak.

Az egy szál gyertya úgy lobogott az asztalon, a körülülő arcokat reszkető világításba hozva.

A szavalónak a tekintete pedig egészen fel volt magasztosulva. Elfeledteté, hogy nem szép, hogy ragyái vannak: a lélek ült rajta, csillagfény volt körülte. - Azt mondják az ilyenre az igazhivők, hogy "az ördög is szereti a magáét!"

Négy társa tapsolt neki, és vivátot kiáltott; hatan hallgattak.

Egy vén teológus azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez a költemény igen szép; de egy századdal korán született, és ránk nézve még akkor is nagyon korán.

A többiek hallgattak.

Jenőy föltevé a kérdést, hogy beírassék-e e költemény a krónikába?

Titkosan szavaztak. Az volt a módja, hogy bezárt öklét mindenki egy lefordított kalpag alá bedugta, s egy fehér vagy fekete cédulát hagyott alatta.

Jenőy felemelte a kalpagot.

Csak hat szavazattal öt ellen lett eldöntve, hogy Csokonai ismeretlen verse befogadtassék a krónikába.

Következett a második kérdés: szabad legyen-e e költeményről másolatot venni?

Jenőy feltette magában, hogy "nem"-re fog szavazni. Ha e költemény kimegy innen, veszélyt fog hozni az egész társulatra. Maradjon ez a késő kornak.

Aztán mikor másodszor fölemelte a kalapot, hét fehér és csak négy fekete cédula volt alatta. Egyik a feketék közül a sajátja.

Tehát "kettőnek" az először "nem"-et szavazók közül kellett másodszor "igen"-re szavazni.

Jenőy súgva mondá a mellette ülő sántának:

- Nem tetszik nekem az, hogy először hat, azután hét. Vigyáznunk kell egymásra...

A költeményt aztán mindannyian leírták, Borcsay diktandója után.

Azzal mindenki kiverte a pennáját, becsavarta a kalamárisa födelét, s elrejté azt a tóga zsebébe hátul. Az írásnak e napra vége van.

De még valami van hátra.

Csuka Feri felleghajtójának hármas gallérja közül előkerült egy sajátságos instrumentum. Olyan, mint a klarinét, de rokon a trombitával: fa a fuvolája, a tölcsére öblös; a fúvója hosszú és vékony, mint a tollszár.

Ez a tárogató.

Tiltott, üldözött hangszer. Kiáltó emlék azokból az időkből, amikor még rebellis kurucok hordták zászlóikat egész Németújvárig, s harsogtatták a szabadságdalokat.

Össze kellett törni minden tárogatót. Nehogy még valaki belefújjon ez ördöngös hangszerbe, s arra ismét előrepüljenek annak üregéből mindazok az alvó démonok, amik egykor a repkedő zászlókon szerettek lovagolni, nyerítő paripák, csattogó szablyák hangjával véres menyegzőben párosodni. Rég kiveszett már az ivadékuk is e harcbűvölő hangoknak. Megégtek a tárogató forgácsaiban. Utolsó riadójuk az volt, mikor a kemencében pattogott a fájuk. A nótákat is elfeledte mindenki.

Utoljára fújták e nótákat a budai országgyűlésen a felgyűlt nemesi bandériumok előtt, mikor a koronát Bécsből hazahozták; akkor hallatta még egyszer a tárogató a Héj, Rákóczi, Bercsényi! indulót - s aztán azt a másikat: Őszi harmat után. Volt is nagy riadal Budán. Mintha a fél világot akarta volna vállára venni a magyar! - Hanem már tizennyolc év múlva a nemesi felkelő bandériumokat ezzel a marssal vitték a táborba: "Hol lakik kend, komámasszony? Keresztúrban!" De úgy is vették hasznát. Mert a másik nóta nagy hamar az lett, hogy "Retirálj, retirálj! Komáromig meg se állj."

A Csittvári krónika ez eltemetett dalok hangjegyeit is őrzi. Csak tárogató kell hozzá, mely azokat kiadja; meg ember, aki a tárogatót tudja fúni. Mert mesterséges eszköz az. Nehéz kitalálni a fúvásmódját; aki nem ért hozzá, egy sikoltó hangnál egyebet nem tud belőle kihozni, aki pedig tudja nyitját, annak annyiféle hangot ad, ahányat kíván tőle; sír, buzdít, harsog, kesereg, feljajdul, a levegőt hasítja, s megint panaszra fordul, egész a szellősuttogásig.

Maga a szóbeli értelme a Rákóczi nótáinak nem valami különös.

Annak a nótának a szövege, amit az őrtüzek mellett panaszolt el a tárogató, így szól:

Hejh, a sasnak körme között,
Körme között,
Hervad, mint a lép,
Szegény magyar nép.

Lám a német mily kövér,
Bőribe se fér.
Mégis mindig többet kér.
Szegény magyar vér!

Biz ez együgyű versecske: hanem mikor az a tárogató magyarázni kezdi a fiatal diák kezében, mennyi emlékezet van abban! Aki hallja, azt képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek a történetét játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újraszületett, a két élet között elfeledte az elébb történteket: hanem ezeknek a láthatatlan lényeknek az érintésére, ezekre a hangokra megint megzendült a lelkében a megelőző élet minden emléke.

Még kevesebb jelentőségű a harci riadója:

Hejh! Rákóczi, Bercsényi!
Vitéz magyarok vezéri:
Hová lettél, Bezerédi?
Nemzetünknek fényes csillagai!
Ocskay?

De ennek a nótája már a kétségbeesés rivallása. Az utolsó erőfeszítés halottébresztő felhívása. Tűz van a hideg fában!

Lám, azok a fiatal diákok hogy hevülnek, hogy ég az arcuk a kürtriadóra.

Pedig hát mit nekik Rákóczi? Bercsényi? Bezerédy?

Ki volt az az Ocskay?

Tanítja azt valaki? Tudja azt valaki?

A harmadik nótának a verse pedig éppen igénytelen. Pedig az volt legjobban eltiltva, megüldözve; sok ember megheverte miatta a börtönök reves szalmáját!

Pedig hát mi van azon, hogy

Őszi harmat után
Fujdogál a téli szél,
Fujdogál a téli szél.
Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.

Hanem ez volt az a dal, amellyel a kiűzött fejedelem utolsó csapatjai búcsút vettek a hazai hegyektől.

Az ő piros csizmáik nyomát födte el hóval a tél! S olyan jól elfödte, hogy soha nem is tértek e nyomok többé vissza.

És még most sem tudja senki, aki e búsongó búcsúdalt hallja, hogy mi van abban, amitől a könny a szemeket eltölti, s a keblet elnyomja valami nehézség.

Egyik lehajtá fejét az asztalra, úgy sírt rajta, a másik félrefordult; az orientalista hátraszegte fejét, mintha távolba nézne; magának a tárogatót fúvónak is két kövér csepp víz gördült végig duzzadó orcáján.

A sötét tógás alakok csendesen zengték a tárogató után:

Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.

...Perduellio volt e dalt énekelni!

Egyszerre a pincegádorból, mint a behemót kiáltása, hangzik Nagy uram jelszava:

"Ad cantum!" (Fel dalra!)

A diákok egyszerre fellökik az asztalon lobogó gyertyát, s a következő percben a sötétben felzendül a leglármásabb bordal:

Hejh, hajh! Igyunk rája!
Úgyis elnyel a sír szája,
Ott lesz fáradt testünk
Csendes hazája.
- Ez a bortól undorodik; -
- Ez, mint szapu, sajtár iszik: -
Ez nem iszik; - ez nem józan; -
Itt is, ott is, nagy hiba van.
Ejh, hajh! Igyunk rája!

Mire a világosság kívülről megjelent a pincében, a Csittvári krónikának híre sem volt sehol; kalamáris, íróeszköz eltűnt az asztalról, helyette ott állt a tíziccés órros az asztalon, s minden diák kezében magasra volt emelve a bádogpohár.
"


Megdöbbentő látni, milyen régóta rombolják a felvilágosodás beavatott és megtévesztett ügynökei a magyar közösségi összetartozás eszméit és jelképeit, a nemzeti identitást, hogy mennyire nem új rombolás mindez, milyen régóta zajlik társadalmunk szétverése. Természetesen a nemzetszétverést eleinte nagyon is nemzeti köntösbe kellett csomagolni, hisz különben, e megtévesztő álcázás nélkül sem a debreceni diákok, sem Petőfi sem mondjuk mai magyar hazafiak nem szajkóznának olyat, ami valójában nemzeti érdekeinkkel ellentétes. Ezért a "függetlenség" mítosza, külsőségei, ezért a tárogatózás. meglepő, hogy már a rovásírás is akkor is keveredett a nemesgyalázással és micisapkázással, ma is dicsőítik kossuthot Jobbikosok és hungaristák.

A csomagolás nélküli gyalázkodás csak később, a zsidók tömeges, nyílt megjelenésével a sajtó, az irodalom, az értelmiségi pályák és a politika terén vált lehetségessé.

Érdemes a szentkorona micisapkázásának motívumát egy közbenső időszakban is felmutatni, amely összeköti a reformkor előestéjének naív kuruc protestáns diákjait korunk SZDSZ-LMP-MSZP-s nemzetgyalázóival, ez a téma is újra meg újra felmelegítésre kerül:

Tormay Cécile: Bujdosó könyv
feljegyzések 1918-1919-ből


"Kun Béla a magyar szent koronára külföldi antikváriusokkal alkuszik!
Mondják, 170.000 koronát kínáltak neki. A kövek másodrendűek, az arany elvékonyult, csak a történeti emlék ér valamit... Már csak 170.000 koronát ér a magyar királyi múlt.
A kormányzótanács még vár. Ki ad többet érte? ... És ha egy napon eljönne, aki többet ad...Ha eljönne, akkor Kun Béla és Szamuelly, Landler elvtárs és a többiek kinyitják a vaspántos ládát fenn a kápolnában. Fölé hajolnak, a kezükbe veszik és... a zsidók árverésre viszik Európa legrégibb királyi koronáját.
"

Nincsenek megjegyzések: