Bodrogköz

Ez ugyan nem töredék, de kilestem egy félig sem nekem szánt "beszélgetést", és arra gondoltam, megajándékozom Dorkát egy Vajdácskai történettel. Tán nem lesz haszontalan.

Felvezetőül Pásztor Attila Bodrogközi költő Új sivatagi népek c. versét választottam, amely akár a töredékek ars poétikája is lehetne:

Új sivatagi népek

Szíveinkre, ha eljön az éj, a világ beleroppan
Ahogy a boglya gyufára válaszul égni ha késik
Majd hamvadnak az álmok a hajnali égremegésben
S estre a munka oltja el újra az új verítékkel
De minden reggelre kevesebb marad már a kazalból
S egyre kevesebb aki hőn melegedni szeretne
Mosolyt vigyorrá cserez a szél, amit a gépsivatag küld
Papírkeselyűk kémlelik légyköpte érzeteinket
A látás virágaiból már nem szakíthat a távol
Mosásban összement létünk a kényelem kötelén leng
Majd e tér új urai e ronggyal lovuk csutakolják
Kik körbeállják, de nem értik soha templomainkat
Pásztor Attila

S a beígért történet:

Az aranylábú madár nyomában

Az egyik ér, olyan, mint a másik, s egyik fűszál sem hasonlíthat jobban a másikra, mint ahogy a part menti fák hasonlítanak egymásra a járatlan utazó szemében. S bizony, ha az erek kunkorodnak, egymásba fordulnak, ha a széles, biztosnak tűnő ág, hirtelen posványba, mocsárba fúl, vagy épp végeláthatatlan tóba torkollik, nehéz, hanem lehetetlen meglelni a kijáratot. Nincs könnyű dolga tehát az utazónak, járjon bár vízen, vagy szárazon. Mert midőn az ember úgy véli, biztonságos partra ért, s innen tán gyalog is folytathatja útját, hamarosan vizek, lápok dágványok állják útját, s örülhet, ha a csónakhoz visszatalál. Csoda, hogy a vándor, ki oly csodásnak látta tegnap a tájat, ma már pokolba kívánja a lápi világot? Szerencsénkre élelemnek és víznek híján nem vagyunk, különben nagy árat fizetnénk ezért az útért. Így is három napon át bolyongunk a lápban, mire emberjárta helyre érünk. A háton egy kocsiút kanyarog, előttünk jár is valaki. Később megtudjuk: Géresi Ferenc úr az, a jászóvári prépostság ispánja. Fel is kéredzkednénk mellé a kocsira, ha nem sietne oly nagyon. De sürgős dolga akadhatott, mert csak a porfelhőt látjuk utána. Hanem most már nem egyedül rójuk az utat. A csónakot lenn hagytuk a Füzes-éren, s indulunk előre, no, nem toronyiránt, mert azt itt nem lehet, de azért jól kivehetően a szemközti magaslaton emelkedő templomtornyok felé. Az út nem sokára néhány viskó közé téved. Halászkunyhók ezek, pár család él bennük, hanem is urasan, de tisztességgel. Szóba elegyedünk az itteniekkel. Eleinte bizalmatlanok. Idegenek vagyunk, fiatalok, ruhánkat alaposan megviselte az út. Kiejtésünk városias, ahogy mondják. Nem magyarázkodunk, meghagyjuk őket e hitben, hozzáfűzve: a vidéket mérjük fel. Ezt talán nem kellett volna mondani. Attól kezdve mérnöknek – inzsellérnek – néznek. Szentül meg vannak győződve, hogy az adókivetés végett jöttünk. Hosszasan beszélgetünk anélkül, hogy a hitüket megingathatnánk. A környékbeliek azt beszélik, a király a vizekre, lápokra is adót akar vetni, holott abból a szegény embernek semmi számbavehető haszna nincs. – Előbb elviszik a vizeket – mondjuk erre – s csak aztán adóztatják a földet.

Több se kell nekik, mosolyognak, sugdolódznak a hátunk mögött. Azt még csak elhiszik valahogy: a korona adót akar húzni a vízből. Hisz húzhat is. A halból fizetnek rendszeresen, és ad mást is a rét, legalábbis annak, aki ismeri. A piacon nemcsak a hal kél el, a csík, a madártojás, a lúd, a réce s a daru is. Aztán ott a méz, a gyümölcs, vagy a kosarak, a szakajtók, a fűzből és gyékényből font eszközök, használati tárgyak. Ad a rét, a láp, annak, aki tudja, mit kell elvenni tőle. S ha a király ezt valahogy megorrontotta, nem csoda, hogy adót akar kivetni rá. A rét gazdagságából Vajdácska címerébe is jutott. Nem véletlen áll ott az az aranylábú madár. S ha most a király is részesedni akar a lábára tapadt aranyból, hát lelke rajta. Jut is, marad is. Legalábbis így volna, ha a réten gázolva szedné össze, miként az aranylábú madár. De a király szemmel láthatóan a madár lábáról szeretné lekapargatni. Ez már nem nyeri meg a helyiek tetszését. Tenni ellene nem tudnak, de félnek tőle. Azt viszont végképp nem hiszik, hogy a király, vagy az inzsellérek el tudnák vinni a vizet. A víz mindig is itt volt. A víz, a lidércek, a tündérek és a sárkányok. Arra, hogy valamikor a szél és a homok volt itt az úr a legöregebbek sem emlékezhetnek. Azt pedig hogy a vizeket igen is távol tarthatja e földtől töltés, földhát, vagy az emberi kapzsiság és ostobaság, elképzelni sem tudja senki. Erről nem is tudjuk meggyőzni őket. Az új adót viszont, melyet a víz és a nád után kell majd fizetni, szentül hiszik. Az ellenérveket meg sem hallják. Nem győzködjük őket a magunk igazáról, búcsút veszünk a tanyától és lakóitól, majd folytatjuk utunk a közeli dombokon emelkedő Vajdácska felé. A faluban takaros, rendezett porták jelzik az aranylábú madár nyomát. Ezt a nyomot követi Géresi Ferenc is, midőn minden telkes gazdához bekopogtat. A vajdaiak szomjazzák a híreket, s belesápadnak, amikor látják: legvadabb félelmiek valóra válnak. Mert a jászói prépostság ispánja megerősíti: bizony megadóztatják a terméktelen lápokat, vizeket. „De – nyugtatja meg rögtön a helyieket – isten nem hagyja el a maga báránykáit. A prépost segítséget nyújt a rászorulóknak, nem hagyja el a falut, s ha a község is úgy akarja, átvállalja a vizeket, lápokat. Változni nem fog semmi. A falu továbbra is járhatja a rétet, az eret, a berket, ha úgy akarja. A rémhír e perctől kezdve úgy terjedt, mint a szél hajtotta tűz, vagy a vidéket elborító ár. Körbefonta a telkes gazdákat, s elnyeléssel fenyegette őket. S e nagy fenyegetésben ott állt megmentőként a prépostság, mely, miként ígérte: nem hagyja el a falut. Nem kellett hozzá egy hónap, hogy a vajdaiak megpuhuljanak, s lemondjanak egyetlen kincsükről, az aranylábú madárról. Géresi Ferenc uram, ki miután így megpuhította őket, pár hét után néhány hordócska pataki borral tért meg. A nedű meggyőzőerejével, no meg simaszóval, hamis magyarázattal elszédítette a gazdákat. Így aztán odakerült a vajdaiak kézjegye a lemondó nyilatkozat alá. A prépostság pedig tartotta a szavát, tényleg nem hagyta el a falut, s első dolga volt levágni az aranylábú madarat. „A lecsapolás után – ahogy Balassa Iván írja – a fondorlatosan megszerzett vizek helyén olyan 1100 holdas birtok keletkezett, melyet még 1945-ben sem tudta könnyűszívvel odaadni. A vajdiak meg már csak akkor eszmélkedtek, amikor az aranylábú madár nem csak falu címeréből kopott ki, de az egész határban sem lehetett nyomára akadni.

Igaz, a bodrogköziek sokszor elmondták a híres átkot, mely a föld igazságtalan bitorlóinak szól, de hát sokáig úgy látszott, hogy negyvennyolc után az átoknak nincs foganatja:

Szántsa fel Pluto
vesse be Drómó,
Teremjék bodzát, labodát,
Rossz nehéznyavalyát!

Így mondták el a visszaemlékezők a hatalmas birtokok kialakulását, melyek szinte az egész Bodrogközt elborították. Valóban a legnagyobbak éppen ott sarjadtak ki, ahol valamikor a nádasok, tavak, vízmegfutotta szigetek adták ingyen a szegény nép megélhetőségét”.

A vajdai határban még ma is látszanak az egykori erek medrei, vannak még rétek is, s felszaporodtak szépen a szántók. Megélni azonban a falu nem tud belőle. Az emberek eljárnak dolgozni, míg van hová, s tán már nem is álmodnak az aranylábú madárról. Az egykori erdők, tavak rétek, lápok torz maradványai a gát mögé, a Bodrog hullámterére szorulva várják sorsuk beteljesedését. Körbe nézve a határban, itt is, ott is az újvilág nyomait véljük felfedezni. A régire alig emlékszik valaki, alig emlékeztet valami; egy-két lassan feliszapolódó holtág, néhány természetszerű erdőmaradvány, a semmi bevesző, mégis így romjaiban is gyönyörű ér. S lassan az átok is megfoganni látszik. Mert a föld sokszor már labodát, bodzát sem terem. Vagy a víz viszi el a termést, vagy a szél fújja ki a gyökerek közül a homokot. Az elemek visszatértek, s újra harcolnak a Bodrogköz feletti hatalomért. S e harcnak ma még csak a vesztesei látszanak. A tündéreiktől elfordult, ám új uraiktól magukra hagyatott emberek…