Büszke, harcos, kalandor nép
Volt a magyar nemzet,
Kétélű kard, mely ha moccant,
Jobbra-balra sebzett;
S jobbra-balra, merre fordult,
A fegyvernek éle,
Puszta lett a népes ország
És üvöltött rajta végig
Farkasok zenéje.
Kin a német, minthogy őrá
Járt a rud legjobban,
Megfélemlék, megbusúla,
Cselt szövött titokban:
Nem birván az oroszlánnal,
Annak vermet ása,
Takarónak a veremre,
Mint egyéb gazságra, jó lesz
Krisztus szent vallása.
"Ázsiának sáska-féle
Kóborló pogánya,
Isten a te lelkedet bár
Mind pokolra hányja!
Ne legyen az idvességben
Soha semmi részed:
Lelked üdvösségeért nem;
De saját bőrünk javáért
Megtéritünk téged."
Így beszélt a német papság
És a pénzbe markolt,
(A papok nagytorku zsákja
Már akkor is megvolt);
Bor, tulok lett a dulásig,
A pénzt nem kimélte,
Tudta, nem vész kárba semmi,
Húzni fogja firól-fira
Az uzsorát érte.
Lett is aztán dinom-dánom,
Keresztyén tivornya.
Hirdeté az istenígét
Papok bora, bornya.
Kocsma lett az istenháza,
Melyben ittak-ettek, -
S egy-két szentnek a nevét ha
Elgagyogták részeg fővel,
Mindent megfizettek.
Kiváltképen egy pap, neve
Iván, azaz
János,
Többi közt legjobban értett
Ehhez a munkához.
Udvarán örökké tombolt
A lakzi, kaláka,
Hét mérföldre érzett a szag
S úgy hítták ezt a vidéket:
János pap országa.
Kedves ország volt ez a táj
Minden naplopónak,
Kasza-kapa-kerülőnek,
Éhen kóborlónak;
Kujtorgó ebek lakoztak
A jó sült szagával,
Kujtorgó magyar nép dőzsölt
- Ha tudott keresztet hányni -
Jánossal magával.
Sült ökör hevert szanaszét
János udvarában,
Két szarván boros csobányok,
Kés az oldalában.
Akinek tetszett, odament,
Az ökörből vágott,
S jót ivott rá a csobányból,
Nem is könnyen hagyta aztán
Ezt a jó országot.
Alig futott ennek híre
A népség között el,
Aki nem jött a szagára,
A hirére jött el,
Nem, hogy jól lakjék, hanem csak
Hogy valamit lásson, -
S addig nézte, addig nézte,
Hogy maga is megkivánta,
Kívül a palánkon.
S aki egyszer megkivánta,
Azt be is bocsáták,
Pogány fővel el nem hagyta
Többé a kalákát:
Megtaníták kulacs-szónál
A Krisztus hitére...
Vagy nem is a hitre, hanem
A vallást elundokító
Sok mindenfélére.
Első ága volt a hitnek
(Elmondom a nagyját):
Hogy minden termék tizedét
A papoknak adják,
Bort és búzát és baromfit,
Földeket is mellé
S faluszámra jobbágy-népet,
Aki a kövér pusztákat
Ingyen megmívelné.
Másik ága volt a hitnek,
Hogy: ne kapj a kincsen,
Mennyországban a gazdagnak
Semmi helye nincsen.
Ne rabold el a némettől,
Ami neki termett,
Sőt ha ingedet lehúzza,
Azt se bánd, mert Isten úgy ad
Lelkednek kegyelmet.
Harmadik volt: országodat
Pap kezére bízzad,
Ő ráér tanácsot adni,
Míg más ember izzad.
Ő mindent végez helyetted,
Kell-e több jó annál?
Bízd rá, ami gondba jőne;
Csak a pásztor legyen ébren,
Hadd aludjék a nyáj.
Negyedik hitágazatja:
Házasodjál össze,
Gyenge a magyar, ha minden
Nemzet nincsen közte;
Hozz lakót, minél többfélét,
Ültesd a nyakadra,
S béketüréssel fogadjad,
Ha tulajdon eszterhéjad
Alól kizaklatna.
Ötödik... mit én tudom mi?
Az is ilyenféle
Rágalom s káromkodás a
Megváltó nevére,
Melyeken a jó magyarság
Gyönyörűen épült:
Idegen kalandoroktól
Ki hagyá magát pusztítni
Csaknem mindenéből.
Legott a királyi székre
Német ember hágott,
Aki fogta, másnak adta
Titkon az országot.
S amiatt, hogy másnak adta
S a magyart megrontá,
Iszonyú belháborúban
Magyar a magyarnak vérét
Esztendőkig ontá.
Attól kezdve többször is volt
János pap országa.
Sült galamb, borral folyó ér
És ingyen-kaláka;
Melyekért a jó magyar nép
Mindenét od'adta,
S tett olyat részeg fejével
Hogy, mikor kijózanodott,
Százszor megsiratta.
Most is vannak, akik ilyen
Hizlalóba vágynak:
Lomhán a gyomornak élni
És élni az ágynak;
Kik előtt, a hashoz mérve,
A haza sem drága,
S midőn ez küzdésre készti,
Felsohajtnak: jöjj el, jöjj el
János pap országa.
(1848)
Azonban furcsa vaksággal Arany se vette észre, ahogy legalább a "Felvilágosodás", de sokkal inkább a reformáció kora óta hazai értelmiségünk zöme sem, hogy milyen ravaszul csapdába csalták.
Hiszen Arany 1848-as, (A Kommunista Kiáltvány éve!), az öngyilkos forradalom és szabadságharc propagandatevékenységét önként és - szó szerint - dalolva szolgáló verse épp azoknak a világromboló erőknek a szekerét tolta, melyeknek, elődeiknek tulajdoníthatjuk majd 900 évvel korábbi eleink saját akkori komprádoraik segítségével történt leigázását, európaizálását!
A kereszténység és a katolikus egyház teljes, addigra közel ezredévnyi hazai tevékenységének összmérlegéül a vers természetesen ön- és közveszélyesen igazságtalan. Ez a 48-as politikai versek esetén nyilvánvalóan nem a kivételt, hanem a szabályt jelenti, azonban épp e kritikus korban ez se mentség, hanem súlyosbító tényező.
Arany idején Vajk korának tényleges, vagy vélt árulása ügyében már semmit nem lehetett tenni, azonban ekkor egy hasonló országhódítás zajlott hasonlóan alattomos eszközökkel, hasonlóan saját elitünk árulókénti lekenyerezésével, illetve íróink-költőink kevésbé megvesztegethető képviselőinek, mint Aranynak is az ingyenes elhülyítésével. (remélem, nem vagyok vele tájékozatlanul jóindulatú)
1848, a forradalom és szabadságharc, az egész európai forradalmi hullám és az odavezető liberális fellazítás, felforgatás egyik értelmezése, hogy az ország zsidóuralom alá juttatását is szolgálta. Ahol a zsidó se fajilag nem értendő, se minden zsidó kisemberre kiterjedő összeesküvésre nem utal, se arra, hogy a létrontó, világszétverő, uzsorás globalista háttérhatalom kizárólag zsidók műve lenne. De szó van egy romboló eszméről, identitásról, melynek szellemi gyökerei jelentős részben a zsidó hagyományokból nőttek ki és amely a zsidóság általa manipulált tömegeit is céljaira használja. Persze e tömegek hagyományaik révén a szervezett globális háttérhatalom nélkül is parazita módon viszonyultak és azóta is viszonyulnak a nemzsidó társadalmakhoz.
Hogy a felforgató háttérhatalom a megvett és/vagy megtévesztett írókat, költőket a monarchia intézménye, a nemesség, a hagyományok általános támadása mellett ilyen mértékben uszította rá a katolikus egyházra, a klérusra, hogy az írók műveikkel, verseikkel az egész társadalmat uszítsák ezek ellen, az önmagában jelzi a vers igazságtalanságát, tragikus időszerűtlenségét pont e történelmi pillanatban.
Ha a világszétverők ekkor ennyire gyűlölték az Egyházat, az jelzi, hogy jó okuk volt gyűlölni, hogy létével, működésével, akkori értékrendjével akkor a paraziták romboló tevékenységét akadályozta. (Sajnos mára már a katolikus egyházat belülről is alaposan megszállták ugyanezek az erők, de azért rutinból még támadják kívülről is, egy pokoli színjáték szereposztása szerint...)
A klerikális reakció elleni harcot Aranynak nem kellett magányosan vívnia, kart karba fűzve küzdött legjobb
elvt barátjával, Petőfivel:
Petőfi
A gyüldei ifjakhoz c. 1845-ös versében írja (részlet):
Higgyétek el, hogy rókafészek az,
Hová beléptetek,
Ha rá más bizonyság nem volna is,
Elég az, hogy papok tanyáznak köztetek.
Pap és ravaszság, pap és árulás,
Pap és minden rosz… egy!
Ott a gonoszság, ott van a pokol,
A kárhozat, hová ily férfi-szoknya megy.
Okos volt, aki öltözetjüket
Barnának rendelé,
Fehér ruhát azért nem hordanak,
Mert az sötét lelkök befeketítené.
Mint öltözetjök, lelkök oly setét,
Ők éjszakának gyermeki;
Azért látjátok őket mindenütt
A szabadság, e napfény ellen küzdeni.
Egy kicsit korábbi, 1844-es
Legenda c. gúnyversében (melyről az irodalomtörténet sokáig szemérmesen tagadta, hogy az övé) az Úristen panaszost fogad (részlet):
Egy ifjú ember mondá a panaszt;
S az isten ekkép szólitá meg azt,
S megszólitása hangzott nyájasan:
"Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?"
"Hej, jó atyám, de nagy az én bajom!
Kapaszkodjék csak föl az ablakon,
S kit ott a pap ágyában látni fog,
A menyecskének férje én vagyok."
Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott,
S nagy istentelenséget láthatott:
Mert amint aztán leereszkedék,
Igen furcsán csóválá meg fejét,
Ily szavakban törvén ki sóhaja:
"Biz e, fiam, kuruc-historia!
Segítnék rajta édes-örömest;
De már késő, mert minden megesett.
Hanem vigasztalásul mondhatom,
Hogy e papot pokolba juttatom,
Bár eddig is már a pokol fele,
Sőt több felénél, pappal van tele."
Fekete Sándor idézi fel e papgyűlölő harciasság emlékeit és az utódokra, rajongókra kifejtett pedagógiai hatását
Petőfi forradalma c. könyvében:
Illyés Gyula kilencven évvel A gyüldei ifjakhoz megírása után egy meglehetősen kétes hírű uzsonnán vett részt más írókkal együtt a Zilahy-villában. Gömbös Gyula megkérdezte tőle, mit tenne, ha ő volna a miniszterelnök, mire legszebb Petőfi-könyvünk írója igen határozottan válaszolt: „Én azonnal felakasztanám az összes nagybirtokos grófot és katolikus püspököket…” (Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom című könyvében idézi a jelenetet. New York, 1983. 173.)
Petőfi „csak” a királyokat akarta saját kezűleg felakasztani, a püspököket nem, legalábbis ilyen tekintetben nem nyilatkozott… Bár amikor az 1847-es Uti levelekben lelkesen idézte a francia forradalom jelszavát („Á la lanterne les jésuites!” – Lámpavasra a jezsuitákkal!), nem tért ki arra, hogy cselekvőként vagy nézőként óhajt majd az ilyen aktusokban részt venni… (PÖM. V. 71.) Ha csak franciául is, de a könyörtelen jelszó megjelent nyomtatásban, még a forradalom előtt, bizonyságául annak, hogy nemcsak Homérosz alszik néha, hanem a cenzor is. Vagy nem tud franciául…
Ha az antiklerikális versek fennakadtak is a cenzúra rostáján, a költő nem tudott belenyugodni ebbe, s egy 1846. májusi titkosrendőri jelentés szerint cikkben is ki akarta fejteni antiklerikális elveit. (E kémjelentéseket Tábori Kornél újságíró nyomozta ki századunk húszas éveiben, rápirítva azokra az óvatos tudósokra, akik az ilyen tárgy kutatására nem vállalkoztak.) A május 28-i keltezésű, mint majd látni fogjuk, napi frissességű jelentésben ez olvasható:
„Peregriny cenzor, szavahihető autoritás cenzúraügyekben, épp most beszélte el a következőket: Petőfi Sándor, egy körülbelül 23 éves fiatalember, mint költő ismert, nemrég cikket adott át neki cenzúrálás végett s ebben nagyon sértő kirohanások akadnak a katolikus papság ellen, melyeket Peregriny törölt. Petőfi aztán beállított Peregrinyhez és vitára kelt vele a kihagyott részek miatt. Föltette ezt a kérdést is: Vajjon a katolikus papok sérthetetlenek-e – és eljő az idő, és már nincs messze, amikor ő (Petőfi) kardjával a papok beleiben fog vájkálni.” (Hatvany I. 846.)
„A legalázatosabb referens” bátorkodott figyelmeztetni arra is, „mily nagy mértékben szükségesnek véli, hogy a nagyon exaltált Petőfi, aki rendszeresen Pesten tartózkodik, a legéberebb szemmel figyeltessék.”
(...)
Ha addig főleg elvi-teoretikus jellegű volt Petőfi szenvedélyes papellenessége, 1846 őszén mintegy személyes oka is támadt haragjának. Júliájának (akkor még) sikertelen megkérése után ugyanis Debrecenbe utazott, ahol hírek érték el őt imádott kedvese „hűtlenségéről”, mire első dühében megkérte az épp Debrecenben játszó Prielle Kornéliát, a szép és elmés színésznőt. A meglepett hölgy engedett a már országszerte híres költő ostromának, igent mondott, Petőfi pedig azonnal elrohant Könyves Tóth Kálmán lelkészhez, hogy még az éjjel adja össze őket… A pap természetesen ragaszkodott a háromszori kihirdetéshez, a színésznő diszpenzációjához (ti. Kornélia katolikus volt, s részére a váradi püspök adhatott volna házassági engedélyt egy lutheránussal kötendő házassághoz). A „szükséges okmányokat” kérő papot Petőfi haraggal oktatta ki az „isteni parancsra”:
„Okmányok! Hát még mi? Én azt gondoltam – mások is azt mondták –, hogy ön okos ember s ime csak olyan ostoba, mint akármelyik falusi pap. Hiszen ha mindazon okmányuk megvolnának, melyekről ön beszél, akármelyik tökfilkó pap összeesketne. Nincs nekem semmi okmányom. Van szívem, s ez tele szerelemmel. Ezt a szerelmet szívembe az az isten támasztotta, akit állítólag ön, mint pap, imád. Hogyha hű szolgája az igaz istennek, hódoljon az ő parancsának, – kösse meg szövetségünket tüstént.”
Lelkészünk továbbra is a törvényekre hivatkozott, de Petőfi rárivallt:
„Ön a híres magyar város, Debrecen reformált lelkésze, egy hajszálnyival sem különb ember a legbigottabb oláh papnál vagy a legravaszabb jezsuita barátnál. Egyik pap eb, másik pap kutya. E szavakat vad hahotával kísérte, kalapját felnyomta s a szobaajtót tárva-nyitva hagyta, az utcaajtót keményen becsapva, eltávozott.”
(...)
Egy kis összegzés: ismert műveiben a költő 123 alkalommal írta le a pap szót (a származékszavakat nem számítva). Ne szépítsük, általában kritikai vagy éppen hevesen elítélő célzattal kerül elő e foglalkozás verseiben, leveleiben, egyéb prózájában. Főleg a katolikus papokat célozta meg iróniájának nyilaival, de többször is jelzi, hogy magát a papi hivatást utasítja el, felekezetektől függetlenül. Olykor-olykor, indokoltnak látszó esetben „elvileg” is megindokolja ellenszenvét.
Amikor 1847-ben az Életképek köré szeretné szervezni leghívebb eszmetársait, Tompa Mihály kétértelmű, vonakodó magatartásán felindulva, Aranynak válogatott sértésekkel illeti „Miska barátunkat”, aki nem akart áldozatot hozni, s így összegzi véleményét: „Denique a pap csak pap, és a »telhetetlen papzsák« nem chimaera.” E levélből is kiderül, hogy Petőfi (mint ekkor Jókai is) a lutheranus kifejezést a kibúvókat kereső, megalkuvó magatartás jelzőjének is tartja. Vagyis Petőfi a saját felekezetét sem kíméli, ha vallási ügyekben nyilatkozik. Ellenszenve első helyen mégis a katolikus egyház ellen fordul, mint a Habsburgok legkészségesebb szolgálói s a cenzúra gépezetének legbőszebb közreműködői ellen.
A keresztény felekezetek papjai tehát, ha nem is teljes részrehajlás, vagy inkább a katolikusok elleni kiemelt irányultság nélkül, de mind gyűlöletben részesülnek Petőfitől és feltételezhetjük, hogy kora ifjú forradalmárainak jókora részétől is.
De nincs minden veszve, azzal mégsem vádolhatjuk Petőfit és társait, hogy minden vallásban és vallási vezetőiben a haza és a számukra oly "szent" (valaminek muszáj szentnek lenni) HALADÁS ellenségét látták volna, azért egy kivétel akadt.
Petőfi naplójából:
Pest, március 20. 1848
Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd.
Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt, hogy azt ti bontottátok fel! E kettő ítéljen fölöttetek.
Ök nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe magok közé zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat március 15-ikének szűz zászlajára! ... avagy nem áll-e azon e jelszó, és nem kiáltottátok-e velünk: Szabadság, egyenlőség, testvériség? Igen, ti velünk kiáltottátok ezt, de - most már látjuk - nem igazságszeretetből, hanem félelemből! ...
Megszűntetek már félni? Ne szűnjetek meg, mert eljött és még nem múlt el a jutalmazásnak és büntetésnek ideje!
Várhattok-e igazságot a magatok részére, ha nem vagytok igazságosak mások iránt?
S miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek őket üldözni itt minálunk? Hullott egy csepp véretek e földre, midőn a hazát szerezték, vagy midőn oltalmazták? nem; ti jött-ment emberek vagytok, alig van köztetek olyan, a ki be tudná bizonyítani csak azt is, hogy első nagyapja itt halt meg, annál kevésbé, hogy itt született. Olyanok voltatok mint az I, midőn bejöttetek, most olyanok vagytok mint az O ... legyen bennetek annyi becsületérzés, hogy ha már nem szeretitek is e nemzetet, melynek földén meghíztatok, legalább ne piszkoljátok azt be!
De legszomorúbb az, hogy nincs olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának. Ezen égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett nehány zugprókátor, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen, s a ki az igazság mellett szót emel, arra a megvetendő hamis próféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve. A nyomorúk! nem tudják, vagy nem akarják hinni, hogy ő nálok becsületesebb emberek is vannak, kik nem a szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tiszta igazság és humanismus barátai.
A zsidók általi megvesztegetettséggel vádolt ember, "ki az igazság mellett szót emel", mintha ő maga lenne itt, valami harasztzörgés mindenesetre felbukkan még Illyés Petőfi életrajzában is:
Júlia már előbb kiment a szobából, nyilván a csomag elrendezése végett; most ismét bejött azzal, hogy valami rabbinus akar beszélni a költővel, mégpedig négyszemközt. - Na lásd sógor, így vagyok én mindig! Már meg ez is háborgat. - Tessék bejönni! - E szavakra, halk kopogás után középtermetű, hosszú fekete szakállas, szép külsejű férfi lépett be, díszes papi öltönyben.
Júlia a sógorral a másik szobába vonult. - Te Juli, mit akarhat ez a rabbinus… - suttogta Bathó. Júlia csendet intett: - Itt az ajtónál kihallgathatjuk. - De nem kellett nagyon fülelni, a beszéd odaát elég hangosan folyt, kivált a vége felé.
A rabbinus arra kérte a költőt, mondjon a Múzeum előtt védbeszédet a zsidók érdekében. A költő nem zárkózott el, bár maga helyett inkább Vasvárit ajánlaná… A rabbinus ekkor egy csomó aranyat tett az asztalra: a fáradozásért.
- Tegye el ön a pénzét!… Én jutalmat soha senkitől sem szoktam elfogadni! Hazafias kötelességemet teljesítem mindenki irányában, jutalom nélkül is… Figyelmeztetem, Vasvárit ne merészelje megkísérteni, mert bizonyos vagyok benne, hogy ő majd más módon utasítja vissza az alamizsnát!
A rabbi erre összeszedte a pénzt. A költő feldúlt arccal, szikrázó szemekkel lépett a másik szobába.
- Miért nem kíséred ki? - kérdezte ártatlan arccal a sógor. A költő elmondta a jelenetet. - Szerencséje, hogy rögtön meghunyászkodott, mert az ablakon dobtam volna ki aranyostul! - mondta, s a visszafojtott harag e szavaknál még sápadtabbá tette halvány arcát, egész lényén ideges rángatózást idézett elő. - Lásd, sógor - tette hozzá a fájdalomtól keserű hangon -, ilyen sors jutott a szegény magyar íróknak!… Pedig, barátom, csak tengődöm, alig tudok megélni.
A fentit lehetőleg ne magyarázza senki úgy, hogy "lám, Petőfi kidobta a rabbit", tehát filoszemita nem lehetett! Egyrészt amennyiben a történet szó szerint így igaz, az is azt jelentené, hogy Petőfi annyira magától értetődőnek tekintette a zsidók egyenjogúsítását, az amelletti kiállást, hogy felháborította (volna), hogy neki ezért pénzt kínálnak, hiszen ez magától értetődő. Másrészt Illyés, mint Petőfi nyomán is katolikus püspök-akasztásra vágyó "tanítvány", mintha az egykori pletykák nyomát akarná eloszlatni ezzel a jellemügyi példabeszéddel...
Pezenhoffer Antal (katolikus pap-szerzőként) az esetet egyértelműen Petőfi filoszemitizmusa jeleként értékeli.
Petőfit nem rabbik irritálták annyira, nem azokat tekintette a magyarok szabadsága olyan ellenfeleinek, hogy
kardjával akart volna beleikben vájkálni, ezt a fantáziálást a katolikus papok váltották ki belőle.
Miközben 1848 törte át a keskeny gátat a zsidó országhódítás döntő, látványos fázisa előtt...
Fel sem merül Petőfiben, hogy a "jöttment" németek (az még az átkos múlt héten lehetett, hogy őt meg Petrovicsnak hívták) vajon miért nem szeretik annyira a zsidókat.
Vannak az életben (legalábbis Petőfiében) magától értetődő dolgok, amik nem igényelnek hosszas indoklást, papoknak pokolban (lámpavason) a helye, a zsidóknak meg a Nemzetőrségben és minden társadalmi pozícióban korlátozás nélkül, erről szól a szabadság.
Visszatérve Arany forradalmi propagandista rímfaragványához, annak e szempontból van egy különlegesen felháborító csúsztatása:
Így beszélt a német papság
És a pénzbe markolt,
(A papok nagytorku zsákja
Már akkor is megvolt);
Bor, tulok lett a dulásig,
A pénzt nem kimélte,
Tudta, nem vész kárba semmi,
Húzni fogja firól-fira
Az uzsorát érte.
Pont az uzsorával pont a (német, vagy akkor már sokkal inkább magyar) katolikus egyházat megvádolni 1848-ban, az uzsorával enyhén szólva közelebbi ismeretségben levő zsidók uralmához vezető út végső megnyitása, a maradék akadályok eltakarítása idején gyalázatos dolog volt.
Egy másik gyalázatos elem mind Aranynál, mind Petőfinél a "németezés", ezzel a felforgató háttérhatalmak által bevetett etnikai alapú gyűlöletkeltés kiszolgálása. A Petőfi által antiszemitizmussal vádolt pest-budai polgárok zöme ugyan valóban német lehetett, de a zsidó parazitizmus reális ismeretén alapuló önvédelmi reflexüknek ehhez nem lehetett sok köze, míg Arany teljesen erőszakot tett a valóságon, amikor a magyar katolikus egyházat 1848-ban és országos viszonylatban valami "német" dolognak igyekezett beállítani. Az előző bejegyzésben idéztem Tarpleyt, aki Palmerston és Mazzini főbajkeverők "oszd meg és halássz a zavarosban"-politikája egyik legfontosabb eszközeként az etnikumok, népek egymásnak ugrasztását alkalmazták. A nemzetközi forradalmi mozgalom magyar propagandistái, akik magukat nagy hazafinak hirdették, felfoghatták volna, hogy pontosan azzal a gyűlöletkeltési technikával uszítják a háttérhatalmak a magyarság ellen a horvátokat, szerbeket, románokat, szlovákokat, amivel ők a "német" jelzőt olyan ellenségesen használták egy egyáltalán nem etnikai, nem nemzetek közötti konfliktusban. Ráadásul mesterségesen, a nemzetet saját érdekei ellen harcba rángató, uszítással kiprovokált konfliktusban. A magyar nemzeti érdek az ország területi egységének megőrzése volt, aminek legfőbb garanciája a királyság volt, de nem utolsósorban az egyetemes katolikus egyház is egy összetartó tényező volt. A királyságot támadó, ezáltal automatikusan a népek önrendelkezési elvét hangoztató forradalmárok maguk ismerték el a nemzetiségek jogát az elszakadásra azzal, hogy a magyarság elszakadását erőltették a koronától, a birodalomtól, amire alulról jövő népi igény az országban egyáltalán nem volt.
Az alábbi írásnak nem egy adott forrása van, hanem a lényeget különböző országokból, különböző szakértők véleményéből ötvöztem össze. A végső következtetés, hogy a Fukushima Daiichi atomerőműben a helyzet folyamatosan romlik, a katasztrófa méretére fokozatosan derül fény. Vasárnap (03.27.) a Tokyo Electric Power Co. Szóvivője közölte, hogy a 2. Reaktor blokknál a szivárgó tengervíz radioaktivitása százezerszerese a normál értéknek. Emiatt a kárelhárító munkásokat kiparancsolták a helyszínről. A fűtőelemek teljes leolvadásának esélye - ami beláthatatlan következményekkel járna - valószínűbb, mint eddig. Amennyiben a elhasznált fűtőelemek a hűtés hiányában fellobbannak, a hatalmas hő radioaktív párát fog feljuttatni az atmoszférába, vagyis szétterül az egész Földön. Ez az igazi lidérces álom, hónapokon át radioaktív porfelhők keringenek az atmoszférában, ahonnan szép csendben aláhullnak. Ráadásul a NewScientis arról számol be, hogy a Bécsi Meteorológiai és Geodinamikai Központi Intézet szerint a folyamat már el is kezdődött.
